Coroner: R.I.P. (1987)

 

Valljuk be, Svájc nem tartozik a metal nagyhatalmak közé. Kevés nemzetközileg híres zenekar származik ebből az országból, de akik hírnevet szereztek, azok nagyon magasra tették a lécet minőség tekintetében. Néhány név, akiket szinte minden fémzenekedvelő emleget: Celtic Frost, Samael, Gotthard, Eluveitie és a Coroner.

A debütáló album mindig meghatározó egy zenekar életében, sokszor itt dől el, hogy a későbbiekben mire viszi a banda. Általában ezek a variációk fordulnak elő:

a) Az első album kiválóan sikerül, majd a további lemezeken nem sikerül a minőséget hozni, és elsüllyed a zenekar, vagy csak jóval kisebb sikerrel vegetál.
b) Nem rossz a kezdés, de még kiforratlan a korong, megy az útkeresés, majd a második, harmadik, sokadik lemezre „beérik” az együttes.
c) Katasztrófa az egész, a gyenge debütálást nem követi minőségi javulás.
d) Remek kezdés után további szuper lemezeket ad ki a zenekar, és már az indulásnál kialakul egy egyéni stílus.

Nos, a Coroner együttes mindenképpen a „d” kategóriába sorolandó.

 

A thrash metal forradalmáról elég sokat írtunk már, a 80-as évek aranykornak számított ebben a stílusban. Sok együttes kereste az újabb utakat ebben a közegben, a svájci zenekar is úgy vélte, csak akkor lehetnek népszerűek, ha valami egyéni dologgal rukkolnak elő, valamint a minőségre is nagy hangsúlyt fektetnek. Nehéz volt a versenyt felvenni az USA-val és Németországgal, mert akkoriban ezekből az országokból jött a legtöbb nívós thrash együttes. De a Coroner nem ijedt meg a kihívástól, és megmutatták, hogy egy kevésbé ismert helyről is el lehet érni sikereket azzal, ha meghökkentő és különleges témákat építenek be saját zenéjükbe. Ugyanis a Coroner a technikás, progresszív thrash metal zászlóvivője lett, ezzel pozicionálták magukat a durva zenék térképén.

Nem mondhatjuk, hogy egyedül ők képviselték ezt a stílust, mert például a kanadai Voivod vagy a német Mekong Delta is hasonló cipőben járt (és még pár együttes), de egyrészt az egyik úttörői voltak ennek a zenének, másrészt rögtön az R.I.P. lemezre kialakult egy olyan egyéni hangzásvilág és zenei koncepció, ami minden más együttestől megkülönböztette a helvéteket.

Az Intro-t követően a Reborn Through Hate nóta képében meg is kapjuk azt, ami a Coroner védjegye lett: technikás, gyors dal, tele váltásokkal, meghökkentő szólókkal, a refrén pedig nem más, mint maga a dalcím. Ron Royce basszusgitáros/énekes hangja nem túl jellegzetes és dallamos, de ez a zene nem annyira az énekről szól, hanem inkább a zenei virtuozitásról. Marquis Marky dobos és Tommy T. Baron gitáros háttérvokálozik a refrénben, ami amúgy semmi extra dologgal nem jár, de mint említettem, ez a muzsika a magas fokú zenei kinyilatkoztatás miatt emlékezetes.

A When Angels Die visszafogottabb tempójú nóta, mintegy felkészítve a hallgatót az elkövetkezendő dalokra, amelyek ennek a lemeznek a csúcsai, és még inkább magukban hordozzák a zenekar stílusjegyeit. Ugyanis a Nosferatu egy olyan instrumentális szám, ami telis-teli van bonyolult, mondhatni free dzsesszes témákkal. Elképesztő riff-özön és szóló-orgia zúdul a hallgatóra, de a dobtémák sem szimplán „négynegyedek”.

A Suicide Command-ben rálépnek a gázpedálra, itt már a sebesség is remekül párosul a technikai tudással. Tommy ujjai szinte füstölnek a gitár nyakán, ilyen elementáris gitárjátékot nem nagyon lehetett hallani sehol máshol. A szólókról nem is beszélve, hiszen elképesztő témahalmaz ömlik ki a hangfalakból. Szerintem ez a dal a lemez zenitje, de ezután sem kell csalódottan legyinteni, mert jön még pár kiváló nóta.

Csökken a sebesség, ezzel együtt „besűrűsödik” az anyag a Spiral Dream-ben. Rengeteg a váltás és a hangszeres villogás, ami egyáltalán nem öncélú, de kellő odafigyelést igényel. Megéri, mert óriási témákat lehet észrevenni. Ezt is ajánlott fülessel hallgatni, ahogy általában az összes Coroner lemezt.

Ez a formula folytatódik a címadó számban is. Érdemes követni a basszusgitárt; akkoriban nem az volt a jellemző, hogy kiemeljék a négyhúrost, de a zenekar ezt is jól kezelte; kár lett volna „veszni hagyni” a hangszert, mert élmény kihegyezni erre is a füleket.

A Coma ugyanúgy ezt a kikövezett utat követi, majd a Fried Alive-ban ismét magasabb sebességi fokozatba kapcsol a banda, de nem végig a száguldásé a terep, mert a stafétabotot időnként a középtempó veszi át.

Újabb egyperces Intro (Totentanz) után érkezik az utolsó dal, amely szinte „összefoglalója” az albumnak. Gyors, lassú és középtempós részek váltakoznak, valamint ebben is hallhatunk egy kiváló gitárszólót.

Outro gyanánt még levezetik a lemezt egy könnyedebb kis dalocskával, ami nem más, mint egy pici gitárbűvölés.

Ezzel a koronggal nagyot dobott a Coroner, majd minden egyes albumukkal egyre feljebb tolták a lécet. Kreatív és rendkívül egyéni, amit csináltak, nagy kár, hogy öt nagylemez után feloszlottak. Pár éve újra együtt a társaság (sajnos Marquis Marky nélkül), és akár születhet is új mű (Ron azt nyilatkozta), így lehet reménykedni a folytatásban. Én mindenképpen örülnék neki!

 

A szerző: Zozzie 315 Articles
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy mikrobiológiai fermentációs cégnél üzemvezető.

1 Trackback / Pingback

  1. Coroner: No More Color (1989) – Rattle Inc.

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*