Köztudott, hogy a ’80-as évek közepéig komoly ellentét feszült a metalosok és a hardcore/punk rajongók között. Ennek a „jelenségnek” a meghatározó tényezője elsősorban New York volt; gyakran torkollt verekedésbe, vérfürdőbe egy-egy metal buli az ott megjelenő punkok és/vagy skinhead-ek provokációinak köszönhetően. (Scott Ian kiválóan, hitelesen számol be mindezekről az eseményekről a könyvében.)
A két tábor közötti falakat, korlátokat tulajdonképpen egy alkalmi társaság és annak lemeze (S. O. D. – Speak English Or Die) bontotta le, a projekt egyszemélyben „tehető felelőssé” azért, hogy metalosok elfogadják/elfogadták a hardcore-t és fordítva. Ezek után már nem volt megállás, olyan csapatok álltak be a sorba, mint a D. R. I., az Agnostic Front, a Cryptic Slaughter, a Crumbsuckers vagy a Suicidal Tendencies, létrehozva egy új műfajt, a crossovert.
Az 1982-ben, Brooklynban, a Fallout nevű csapat (1979-1982) romjain létrejött Carnivore a crossover színtér egyik legmarkánsabb képviselőjévé nőtte ki magát. Az elődzenekar még heavy metalban utazott, 1982-ben egy single-t is kiadtak (Rock Hard 7”), majd feloszlásukat követően Petrus Thomas Ratajczyk (alias Lord Petrus Steele, Pete Steele – R. I. P.) basszusgitáros/énekes és Louie Beateaux (aka Louie Beato – az Agnostic Front 1986-os Cause for Alarm-ján játszott, de felbukkant az Aggression-ben is) dobos Larry és Stan Pillis (ex-Underground Society) gitárosokkal kiegészülve egy durvább, súlyosabb irány (nevezetesen a hardcore) felé fordulva hozták létre a Carnivore-t.
A hathúros hangszert kezelő muzsikusok nem sokáig bírták a gyűrődést, mert egy évvel később kiszálltak, helyettük Keith Alexander (R. I. P. – később Primal Fear, Savage Grace, Dee Snider) csatlakozott az együtteshez, valamint nagyon rövid időre (szintén 1983-ban) egy Enrico névre hallgató énekes is beszállt hozzájuk (ő értelemszerűen nem szerepelt Carnivore-kiadványokon).
Az 1984-es demójukat, illetve single-jüket követően debütáltak az 1985-ös, a Greenworld Records gondozásában piacra dobott Carnivore lemezzel (és a Predator single-lel). Mind a szövegeket, mind az image-t tekintve a banda egy csapásra magára irányította a figyelmet, ugyanakkor radikálisabb, szókimondó, nyers megközelítésük révén egyértelműen kilógtak az akkori underground mezőny képviselői közül. Nem sokkal az anyag megjelenése után két változás is történt a zenekarnál: egyrészt aláírtak a Roadrunner-hez, másrészt a crossover iránti érdeklődését elveszítő Keith Alexandert Marc Piovanetti (ex-Retaliation) váltotta.
Ezután a megváltozott tagságú trió belépőként 1986-ban felvette a háromszámos U.S.A. for U.S.A. demót, majd 1987 szeptemberében látott napvilágot a második album, a Retaliation. 1986-hoz hasonlóan 1987-ben is volt miből válogatni, csemegézni az extrém zenékért lelkesedő rajongóknak, azonban ez az alkotás még az akkori sztenderdek között is kitűnt szélsőségességével. Nyers, pusztító, dühös, agresszív, brutális, fékevesztett, provokatív – mit mondjak még? – az anyag. A zenekar Alex Perialas társaságában, a Systems Two, illetve a Pyramid Sound stúdiókban dolgozott (keverés szintén Pyramid Sound, maszterizálás Frankford/Wayne Mastering Labs), aki rendkívül tömény, hogy ne mondjam, odabaszós hangzást kreált az albumhoz; megszólalás tekintetében az akkori lemezek javát gyakorlatilag megeszi reggelire a Retaliation.
Már ahogy a provokatív, rettentően gusztustalan, gyomorforgató, intróként funkcionáló Jack Daniel’s and Pizza-val (valaki bemegy a wc-be és egy hatalmasat rókázik) elkezdődik a korong, előrevetíti, hogy itt semmi jóra, gyengédre nem számíthatunk, majd az ebből kifejlődő, Louie Beateaux félelmetes, gyilkos pörgetéseivel induló Angry Neurotic Catholics tulajdonképpen letaglózza a hallgatót. Steele önmagából kivetkőzve üvölti, hadarja mondanivalóját, gyakorlatilag senkire és semmire nincs tekintettel, egyaránt ostorozza az egyházat, a politikai rendszert, a társadalmat – senki nincs tőle biztonságban.
Ehhez a tételhez hasonlóan az S. M. D. (Suck My Dick) is vehemensen ugrik az ember tokának, azonban az ezt követő, lassan, súlyosan, szinte doomosan nyitó Ground Zero Brooklyn a Black Sabbath hatását hivatott igazolni. Sőt, a Race War-ban fogós dallamokat is hoz a basszusgitáros/énekes. Pályatársaikkal (Cro Mags, Agnostic Front, Crumbsuckers stb.) ellentétben a Carnivore összetettebb felépítésű szerzeményekben gondolkodott, a szélsebes témákat előszeretettel váltják, illetve törik meg középtempós vagy doomos részekkel, kiállásokkal. Steele torzított, mély basszusfutamai mindvégig kiemelt szerepet kapnak, Marc Piovanetti az agresszív riffelés mellett itt-ott fülsértően gerjeszti a gitárját, Louie Beateaux óramű pontossággal, változatosan üt; a felvételeken egyértelműen tükröződnek a metalos gyökerek. Említhetem még az Inner Conflict-ot, a Sex and Violence-t, az U. S. A. for U. S. A.-t vagy a Jesus Hitlert, amelyek nemcsak a Carnivore, hanem az egyetemes crossover-történelem legnagyobb klasszikusai, a Manic Depression pedig egy Jimi Hendrix-feldolgozás. CD-n 1991-ben, a Ground Zero Brooklyn, illetve a Manic Depression nélkül jött ki az anyag; a 2001. január 23-án, eltérő borítóval forgalomba került újrakiadás pedig a ’84-es, háromszámos demót tartalmazza bónuszként.
Nem sokkal a lemez megjelenését követően a csapat feloszlott, Steele életre hívta a Type O Negative-ot, majd 1996-ban egy rövid, egyhetes turné erejéig (New York-tól Milwaukee-ig) Louie és Marc is csatlakozott Pete-hez, az újabb összeborulás pedig 2006-ban következett be. Steele 2010-es tragikus halálával a Carnivore végleg letette a lantot, arról nem beszélve, hogy a metal színtér egy ikonikus frontembert veszített el. Annak idején nem ők voltak a legnépszerűbbek, de az egyik legjobbak, legkultikusabbak mindenképpen, és annak a korszaknak az egyik gyöngyszeme a Retaliation.
Leave a Reply