Talán nem tűnik szentségtörésnek, hogy 25. születésnapja okán írok erről az alkotásról. Ennek roppant nyomós okai vannak: stílusában az egyik legjobb, legmeghatározóbb anyag, ráadásul nagy kedvencem, hiszen negyedikes középiskolás koromban nagyon rákattantam. A hatása azóta sem múlt el, a dalok gyakran köszönnek vissza a fülemben, és a lemez az eltelt évek alatt sem vesztett aktualitásából, fényéből.
A zenekart 1990-ben, Los Angelesben hozta össze az akkor már szupersztár rapperként ismert Ice-T (Tracey Lauren Marrow) és Ernie C (Ernie Cunnigan) gitáros. Az énekes metal iránti érdeklődése onnan származik, hogy együtt lakott Earl nevű unokatestvérével, aki nagy rock/metal rajongó volt, és csakis a helyi rockrádiókat hallgatta. Ice-T főleg a heavy metalt szerette, kedvenc előadói közé Edgar Wintert, a Led Zeppelint és a Black Sabbath-ot sorolta. Ekkoriban a Crenshaw gimnáziumba járt, ahol pár osztálytársa szintén kedvelte a metalt, beleértve a későbbi basszusgitáros Mooseman-t (Lloyd Roberts – R. I. P.), a dobos Beatmaster V-t (Victor Ray Wilson – R. I. P.), illetve a ritmusgitáros D-Roc The Executioner-t (Dennis Miles – R. I. P.). (Mooseman életét 38 esztendősen egy lövöldés során oltották ki, Beatmaster V 37 évesen leukémiában, D-Roc pedig limfómában, 44 éves korában hunyt el.)
Bár Ice-T rapperként kezdte a karrierjét, elhatározta, hogy a fent említett barátaival életre hívja a Body Count-ot. A kezdetektől fogva Ice-T és Ernie C írták közösen a szövegeket, valamint a zenét, és Ice-T annak ellenére lett a banda énekese, hogy úgy érezte, nincs jó hangja. A zenekar 1991-ben, a Lollapalooza fesztiválon mutatkozott be, ahol a szett felét hip-hop, a másik részét pedig Body Count-daloknak szentelték, a fellépést pedig a csapat saját maga az alternatív rajongók és a középosztálybeli tinédzserek körében történő népszerűsítésének szánta (akik közül sokan aztán a banda bulijait tartották a turné csúcspontjának).
A zenészek először Ice-T szólólemezén, az O. G. Original Gangster-en szerepeltek, amelyen a Body Count-nótát egy spoken word intró előzte meg. Ebben a szerzeményben az énekes arra a vádra reagált, miszerint eladta magát azáltal, hogy rocktémákat tett fel a raplemezére. Rámutatott, hogy a rockzenét afro-amerikai előadók, többek között Chuck Berry, Bo Diddley és Little Richard teremtették meg, hozzátéve, hogy „ami engem illet, a zene az zene. Nem úgy tekintek rá, mint R&B-ra vagy minden ilyenfajta dologra. Csak zeneként tekintek rá. Azt teszem, amit szeretek, és megtörténhet, hogy szeretem a rock ’n’ rollt, és sajnálok mindenkit, aki csak egyfajta zenét hallgat”.
Az együttes 1991 szeptemberétől decemberéig dolgozott Észak-Hollywoodban, Kaliforniában a One-on-One Recorders-ben, illetve a Syndicate Studio West-ben, az anyag pedig 1992. március 31-én látott napvilágot. A kornog szövegileg értelemszerűen nem a Shakespeare-i magasságokat ostromolja; szókimondó, helyenként provokatív, uszító, sőt, egyenesen primitív, nem véletlenül tették fel rá a „Parental Advisory Explicit Lyrics” matricát, és egy szót sem szólhatott volna a társaság, ha egy az egyben betiltják a lemezt. Ahogy Ernie C fogalmazott: „Mindenki arról ír, amit tanult, mialatt felnőtt, és ez alól mi sem voltunk kivételek. Ahogy a Beach Boys a tengerpartról énekelt, mi arról, ahogyan felnőttünk”. Ice-T hozzáteszi: „A Body Count egy mérges lemez volt. Tüntető albumnak szántuk. Beletettettem az összes haragomat, miközben sötét humorral szőttem tele”.
A hat rövid spoken word átkötő részt tartalmazó, 18 tételes korong egy változatos alkotás lett, egy mindvégig magas fordulatszámon pörgő adrenalinbomba. A zenészek nem spórolnak a súlyossággal, a keménységgel, nálam speciel verik a Dog Eat Dog, a Downset, valamint a Rage Against the Machine által fémjelezett vonalat. Ice-T egy hangot sem rappel: agresszív, dühös, indulatos kirohanással adja tudtunkra az akkori rendszerről alkotott véleményét, amelyet a rasszizmus, a faji előítéletek és a Los Angeles-i zavargások inspiráltak. A lemez leghírhedtebb dala a Copkiller (amelyet részben a Talking Heads zenekar Psycho Killer-je ihletett), amely alaposan ki is verte a biztosítékot az elnöknél, George H. W. Bush-nál, alelnökénél, Dan Quayle-nél, illetve Tipper Gore-nál, így a lemez újrakiadott verzióján már a Freedom of Speech című nóta szerepelt.
Intenzíven, durván, arcba mászóan tálalják az olyan szerzeményeket, mint a Beatmaster V óriási pörgetéseivel tarkított, rock ’n’ rollos Body Count, a hardcore-durvaságú Bowels of Devil, a nyomasztó Voodoo, vagy az Evil Dick, míg a The Winner Looses-ben a zenekar lírai oldala domborodik ki. Nem csoda, hogy a lemezzel egy csapásra a reflektorfénybe kerültek. Az anyag megjelenését követően nemzetközi turnéra indult a csapat, amelynek keretén belül Milánóban komoly balhéba keveredtek. Történt, hogy a tömegben punkok tűntek fel, akik Ernie C-t elkezdték köpködni. Az énekes megpróbálta lehűteni a kedélyeket, megkérve a publikumot, hogy ne köpködjék a gitárost, de a köpködés folytatódott. Ahogy a zenekar belekezdett a Copkiller-be, Ice-T beazonosította a közönség soraiban a köpködőt, és nemtetszésének jeléül bement a tömegbe, és bevert egyet az illetőnek. Ekkor szabadult el a pokol: ahogy a banda elkezdte játszani a nótát, a közönség verekedésbe bonyolódott az énekessel, a csapat a nóta közepénél lemenekült a színpadról, a koncertszervező pedig azonnal lefújta a bulit. A helyszínen kívül a feldühödött nézők a Body Count turnébuszát is megrongálták. Az elkeseredett együttes taxit hívott, de a sofőr otthagyta a járművet, amikor a tömeg körbevette a gépkocsit, ami ahhoz vezetett, hogy a banda ellopta a taxit, annak érdekében, hogy elmeneküljön, otthagyva csapot-papot, a turnéruhájukat kilométerekre a koncert helyszínétől. Ezután egy másik taxit hívtak, amelynek vezetője kísérletet tett arra, hogy visszavigye őket a helyszínre, mire a banda tagjai ráüvöltöttek, hogy a hotelhez vigye őket.
Az eset komoly port vert fel és hangos vitát indított el Itáliában, ami jó okot szolgáltatott arra, hogy a média foglalkozzon a Body Count-tal. A zenekar szerepelt egy milánói rádióműsorban, amelyben a DJ úgy fogalmazott, hogy „néhány bohóc megpróbálta romba dönteni a koncertet. Haragudnunk kell rájuk: Ice-T vendég az országunkban, meghívtuk őt, hogy lenyomja a teltházas bulikat, és mi szeretjük őt!” Néhány olasz rajongó ezek után bocsánatot kért a milánói közönség viselkedése miatt.
A lemez kapcsán önmagukért beszélnek a milliós nagyságrendekben eladott példányszámok, ahogy az is, hogy a banda később soha nem tudta felülmúlni ezt az albumot. Ugyanakkor az is elmondható, hogy nem vesztettek a népszerűségükből, jelenleg is aktívak, sőt, idén új anyagot jelentettek meg. Vitathatatlan azonban, hogy diszkográfiájuk, pályafutásuk abszolút etalonja, örökbecsűje a Body Count című alkotás.
Válasz írása