Mai fejjel nyugodtan kijelenthetjük, hogy a ’80-as évekbeli New York-i/New Jersey-i thrash színtérről nem volt egyszerű kitörni, maradandót alkotni. Az Anthrax, az Overkill, a Nuclear Assault és a Whiplash számítottak nagyágyúknak, míg a többi, másodgenerációs banda már nem tudott annyira a tűz közelébe kerülni. Pedig zenekarokból, feltörekvő tehetségekből nem volt hiány a metropoliszban. A Ripping Corpse, a Revenant, a Blood Feast, az E-X-E, a Demolition Hammer vagy az olyan, csak demókig jutó együttesek, mint a Deathrash, a Death Corps, vagy a Caligula az akkori színtér reménységei közé tartoztak.
A Blessed Death-t 1984-ben Old Bridge-ben (New Jersey) alapította Larry Portelli énekes, Nick Fiorentino és Jeff Anderson (R. I. P. – 2016) gitárosok, illetve a ritmusszekciót alkotó ikerpár, Kevin Powelson basszusgitáros és Chris Powelson dobos. Két demójuknak köszönhetően (1984 demó, Demo ’85) szerződtette őket a Megaforce, szerepeltek a kiadó által 1985-ben megjelentetett From the Megavault válogatáson (Pain Killer), és még ugyanabban az évben kijött Kill Or Be Killed című bemutatkozásuk.
Feltételezem, hogy a felek nem lehettek egymással nagyon elégedettek, mert második korongjuk, a Destined for Extinction már a Roadrunner égisze alatt látott napvilágot. Minden bizonnyal a Pyramid stúdióban rögzített anyag nem tartozik a Roadrunner legsikeresebb kiadványai közé, esetükben talán a „klasszikus” jelző sem a legmegfelelőbb, de egy misét mindenképpen megér a lemez. Szövegeik a népirtásokról, az atomháborúról és az apokalipszisről szóltak, annak érdekében, hogy felhívják a figyelmet a világban történő rosszra.
A Blessed Death, csakúgy, mint a New York-i/New Jersey-i bandák zöme, a nyers, zúzós oldaláról fogta meg a thrasht; az más kérdés, hogy nem írtak olyan kiugró dalokat, mint fentebb említett pályatársaik. Ugyanakkor szégyenkezésre sincs semmi okuk, egyrészt mert az akkori felhozatalban roppan nehéz volt talpon maradni, helyt állni, másrészt pedig azért, mert a Destined to Extinction-nél akkoriban is születtek kutyaütőbb anyagok.
A nóták befogadását Larry Portelli hangja, magas, légvédelmi szirénához hasonló sikolyai nehezítették meg, agresszív, hadarós szövegköpködését előszeretettel kombinálta a már-már fület sértő sikolyokkal, ezáltal egy idő után a hallgató idegeire ment. Vele ellentétben a hangszeresekkel semmi probléma nincs, a gitárosok az intenzív riffeket, szólókat, itt-ott nyakszaggató doom-ba hajló váltásokkal színezik, a ritmusszekció pedig megbízhatóan alapozik. Az anyag kulcsa, hogy időt kell rá szánni, mert – elsősorban – Larry hangja és a dallamok hiánya miatt nem hat rögtön, nem bővelkedik azonnal, könnyen megjegyezhető témákban, holott az előző Kill Or Be Killed-hez képest rövidebb, velősebb szerzemények (Digital War, Pain Killer, 10.000 Days (of Bloodshed), Curse of Weapons) kerültek fel a korongra. Az agresszivitását tekintve a lemez talán a Kill for Pleasure-höz (Blood Feast) hasonlítható, ellenben annál teltebben, töményebben, erőteljesebben szól; Alex Perialas, illetve Rob „Wacko” Hunter (Raven) nagyon elcsípték a hangzást.
Komoly életművet, nyomot nem hagytak maguk után, két demót (Terminal Rage – 1990, Live Rage – 1991) követően nyomtalanul szívódtak fel. Legutoljára 2006-ban adtak életjelet magukról, abban az esztendőben jött ki a Hour of Pain, amely nem egy vadonatúj korong, hanem egy eredetileg 1991-ben rögzített, de kiadásra sosem került anyag volt. A nagy újjáalakulási hullám őket nem kapta el, sajnos már nem is fogja, mivel Jeff Anderson tavaly elhunyt.
A maga nemében nem rossz a lemez, az viszont önmagáért beszél, hogy túl nagy port nem vert fel maga körül. Ettől függetlenül, akinél annak idején kimaradt a csapat, esetleg sosem hallott még róluk, annak egy-két hallgatás erejéig ajánlom a Destined for Extinction-t.
Leave a Reply