Valószínűleg mindenki tudna olyan dalokat mondani a metál műfaján belül, amelyekben híres (vagy kevésbé híres) színészek hallatják a hangjukat. Akik nem énekelnek, hanem beszélnek: hangulatfelelősök, aki felvezetnek egy nótát vagy a szám közepén teremtenek sejtelmes atmoszférát vagy emelkedett hangulatot orgánumukkal és a rájuk osztott szöveg tartalmával. Narrátorok, a szöveges részek előadói ők, kilétüket leginkább a CD-bookletek és az internet szorgos böngészői számára fedik fel.
„And they placed in his hands a sword made for him called Vengeance” – az amerikai színész-rendező, Orson Welles (Aranypolgár) például a Manowar két dalához adta a hangját: a Dark Avenger és a Defender is az ő emlékét őrzi. Érdekesség, hogy a 2010-ben újrarögzített Battle Hymns albumon már nem ő (hiszen 1985-ben meghalt), hanem a Drakula-ként, Frankenstein szörnyetegeként, legutóbb pedig a Gyűrűk ura Szarumán-jaként elhíresült Christopher Lee mennydörgi el a híres sorokat.
Lee emellett az olasz Rhapsody-val ápolt szívélyes munkakapcsolatot (lásd a nyitóképet): a 2004-es Symphony of Enchanted Lands II – The Dark Secret című album Unholy Warcry dalában, és az egy évvel későbbi The Magic of the Wizard’s Dream single-n is az ő hangja hallható. A tavalyelőtt, 93 éves korában elhunyt színésznek a metál műfajához való vonzódása egyébként egy külön cikket is megérne (rajta vagyok).
„Woe to you, oh Earth and sea, for the Devil sends the Beast with wrath / Because he knows the time is short / Let him who hath understanding reckon the number of the Beast / For it is a human number, its number is six hundred and sixty six” – a halhatatlan sorokat egy nálunk kevésbé ismert brit színész, Barry Clayton szájából halljuk az Iron Maiden harmadik albuma címadó számának elején.
„Oh Lord, bless these people from Motörhead!” – ezt viszont már az egykori Monty Python-tag Michael Palin mondja, egy hosszabb ima részeként a Motörhead Stone Deaf in the USA című dalának végén.
Aztán persze olyan is van, hogy rangidős kollégák „beszélnek bele” fiatalabb pályatársaik dolgába – mint ahogy teszi azt például Henry Rollins a Tool Bottom című dalában, Cronos a Cradle Of Filth Dusk…And Her Embrace lemezén (Haunted Shores); Iggy Pop pedig a La Sexorcisto album két dalában is „visszaél” a White Zombie vendégszeretetével (Black Sunshine, Soul-Crusher).
Bár ezzel rokon, de azért más műfaj, amikor a hang tulajdonosa nem vesz részt a felvételekben, például azért, mert már nem él, vagy mert éppen életfogytiglani börtönbüntetését tölti. A Carnivore Jesus Hitler című dalában valószínűleg az utóbbi egyik szónoklatának részletét halljuk; a Paradise Lost Forever Failure-jében a szektavezér Charles Manson nyilatkoztatja ki a világról alkotott véleményét („Understand procedure, understand war / Understand rules, regulations / I don’t understand sorry”); az Iron Maiden Live After Death című koncertlemeze elején pedig Winston Churchill buzdító beszéde fűti fel – jelen esetben – a koncertek közönsége és a lemezhallgatók lelkesedését (így, olvasva is borsódzik tőle a hátam):
„We shall go on to the end.
We shall fight in France.
We shall fight on the seas and oceans.
We shall fight with growing confidence and growing strength in the air.
We shall defend our island, whatever the cost may be.
We shall fight on the beaches.
We shall fight on the landing grounds.
We shall fight in the fields and in the streets.
We shall fight in the hills.
We shall never surrender!”
Ha ismertek még ilyen típusú – prózai – vendégszerepléseket, írjátok meg kommentben!
Leave a Reply