Adamantine: Heroes and Villains (2017, Allegiance Records)

Mivel elég hosszú időre kikerültem a metál vérkeringéséből, még csak most kezdem utolérni magam az elmúlt évek új, vagy eddig számomra ismeretlen bandáiból. Zenei (újra)felfedező körutam keretében került a látókörömbe az Adamantine, ami egy négytagú portugál banda. A Moonspell-en kívül – őszintén szólva – nem igazán ismerek portugál zenekart, de Portugáliát imádom, különösen Lisszabont, ahonnan az együttes indult, így izgatottan vártam, hogy Európa dél-nyugati csücskében miként is képzelik el manapság a thrash metalt.

Az együttes neve egy kitalált, törhetetlen és rendkívül merev anyagra, az adamantiumra utal, amely az X-Men és a Farkas (vagyis inkább – helyesen – Rozsomák) című filmekből lehet ismerős a szuperhősök rajongói számára, éppen ezért a dalokban is ilyen témákra számítottam. Ehhez képest a bevezető szám, a Lux in Tenebris nem másra utal, mint Bertolt Brecht „Fény a sötétségben” című egyfelvonásos drámájára, ami azért egészen más vonal, mint a szuperhősös fantasy filmek világa.

Ám az első igazi szám, a címadó Heroes and Villains már azt hozza, amit reméltem. Villámgyors thrash metal nótát hallunk, amiben az énekes hangja tele van dühvel és agresszióval, ám egy kis lassítás után olyasmi jön, amire nem számítottam: dallamos, szépen kiénekelt refrén, ami, azt kell, hogy mondjam, abszolút a helyén van a dalban, szépen belesimul az alkotásba.

A következő szám, a Fire That Cleanses fokozatosan épül fel, hogy aztán nyaktörő sebességgel folytatódjon, majd rengeteg tempóváltás következik, de itt sem maradhat el a dallamos refrén, ami ezúttal is karaktert ad a dalnak. Rögtön az ugrott be, hogy fantasztikus koncertnóta lehet, én mindenesetre akaratlanul is bólogatni kezdtem, amikor meghallottam.

A többi számot nem is boncolgatnám mélyebben, aminek az az oka, hogy lényegében szinte az összes dal úgy épül fel, ahogy az első kettő: egy kis darálás, egy kis durvulás, majd jöhet tompításnak egy kimunkált, dallamos, kellemes refrén. Ez biztosan sokak számára egyhangúnak tűnhet, de én inkább onnan fognám meg a dolgot, hogy a srácok egyenletes minőséget produkálnak, méghozzá úgy, hogy egyetlen nótát sem éreztem tölteléknek.

Bár old school thrash rajongóként nem feltétlenül ez a modern thrash/metalcore az én stílusom, de ezúttal megpróbáltam átlépni a beidegződéseimen, és úgy tűnik, sikerült. Egyre többet hallgatom ezt az albumot, és ha a dallamos, énekes részektől eltekintünk, akkor az Adamantine valahol azt hozza, amit a modern thrash-nek hoznia kell. A dalok hallgatása közben olyan nevek ugranak/ugorhatnak be, mint az Arch Enemy, az At the Gates vagy az As I Lay Dying; a portugál csapat ezzel együtt egy nagyon szépen kidolgozott és egyedi munkát rakott le az asztalra. Azt hiszem, a címben szereplő hősök és gonosztevők közül a srácok nálam a hősök kategóriába kerültek.

A cikk szerzője: Buga B 33 további cikk
Bogdán László „Buga B”: Az egykori Brutal Metal, később pedig a Pulling Teeth fanzine szerkesztője. Koncertfanatikus, civilben egy fordítóiroda projektmenedzsere.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*