Unleashed: Shadows in the Deep (1992)

A ’80-as évek második felében egyfajta zenei forradalom zajlott le a svéd undergroundban. Fiatal, 17-19 éves kölykök ragadtak hangszert, hogy példaképeik (pl. Master, Repulsion, hc/punk bandák) hatására zenekart alapítsanak és kivegyék a részüket a földalatti mozgalomban végbemenő eseményekből. Egymás után jöttek létre a svéd death metal első hullámának képviselői, mint például a Carnage, a Morbid, a Mefisto vagy a Nihilist, a színtér központja pedig a főváros, Stockholm volt.

Különösen utóbbi csapatnak sikerült underground szinten felhívnia magára a figyelmet. 1987-ben Leif „Leffe” Cuzner basszusgitáros (ő szabadalmaztatta, fejlesztette ki azt a bizonyos láncfűrész-jellegű gitárhangzást – R. I. P.), Nicke Andersson dobos, Alex Hellid és Ulf „Uffe” Cederlund gitárosok, valamint Mattias „Buffla” Boström énekes hívták életre a bandát, de mire 1988-ban megjelentették első demójukat, a Premature Autopsy-t, már Lars-Göran Petrov állt a mikrofon mögött. (Uffe és Lars amúgy a tiszavirág-életű Morbid-ból igazoltak át a Nihilist-be). Ezt követően újabb tagcserék történtek, illetve még két demót rögzített a brigád: átmenetileg kiszállt Uffe Cederlund, így Leffe vette át a gitárt, a basszusgitárt pedig Johnny Hedlund akasztotta a nyakába; ez a tagság jegyezte az 1989-es Only Shreds Remain demót.

Lendületben voltak a roppant lelkes, kreatív tinédzserek, ugyanis még ugyanebben az évben tették közzé a Drowned demót, amelyen újra Uffe gitározott, mivel Leffe távozott a csapatból. (A csapat nevéhez fűződött még egy 7” EP, az Abomination Sickness; egy, a Strebers-szel, a Cemetarium-mal és a D.T.A.L.-lel közös split EP; illetve a Sentenced to Death nóta szerepelt a Hard-core for the Masses válogatáskazettán – Uproar, 1988). Miután befejezték a harmadik demó felvételeit, a legénység összebalhézott Johnny-val, akit megkértek, hogy lépjen a távozás mezejére.

Sokat nem szarozott a kvartettre karcsúsodott csapat, 1989 szeptemberében kiadták a But Life Goes On demót (a cím önmagáért beszél; a Drowned mindössze egy hónappal azelőtt látott napvilágot), aláírtak a Digby Pearson által grundolt Earache-hez, majd 1990. június 4-én napvilágot látott az első, „divathullámot” generáló svéd death metal korong, a Left Hand Path. A többi pedig történelem, ahogy mondani szokás. Johnny sem esett azonban kétségbe, hiszen Anders Schultz dobossal, Fredrik Lindgren, valamint Robert Sennebäck gitárosokkal 1989 végén megalapította az Unleashed-et.

Semmit nem bíztak a véletlenre, óriási elánnal vetették magukat a munkába, és ennek eredményeként 1990-ben két demót szabadítottak a világra, a The Utter Dark-ot és a …Revenge-et. Az év végén Robertet Tomas Olsson váltotta, elkészítettek egy ötszámos promóciós felvételt a Robert Kampf (ex-Despair) jóvoltából létrehozott Century Media-nak, akik egyből szerződtették őket. Közös együttműködésük első gyümölcseként, 1991 tavaszán a kiadó feltette őket az In the Eyes of Death kompilációra, piacra dobták az And the Laughter Has Died…. 7” EP-t, május 1-jén pedig a Where No Life Dwells-szel mutatkoztak be. A többi ugyancsak történelem.

A két együttes között tulajdonképpen ádáz versenyfutás kezdődött: 1991-ben jött ki a Crawl EP, illetve a Clandestine, egy évvel később pedig az Unleashed vette fel második albumát. A munkálatok a Century Media házi stúdiójában, a Woodhouse-ban, Waldemar Sorychta (szintén ex-Despair) felügyelete mellett, áprilisban zajlottak és a korong – ha hiszitek, ha nem – napra pontosan egy évvel a Where No Life Dwells után, május 1-jén került a boltokba, amelyet egykori honfi- és harcostársuknak, Per Yngve Ohlin-nak, azaz Dead-nek ajánlottak. Már rögtön az elején kiderült, hogy Johnny-nak esze ágában sincs a Nihilist/Entombed örökséget továbbvinni; egykori kollégáihoz viszonyítva ugyanis egy sokkal egyszerűbb, primitívebb irányba indult el.

Eleve az Unleashed nótái mentesek az Entombed-re jellemző harmóniáktól, a horrorisztikus, hátborzongató hangulattól; mondanivalójukat „a kevesebb néha több” iránymutatás alapján fogalmazták meg, például a The Final Silence-ben, a Never Ending Hate-ben, illetve egyik kedvenc dalomban, a Crush the Skull-ban. Egy kevés ős black metallal is színesítették palettájukat, amelyet többek között a kitűnő Venom-feldolgozás, a Countess Bathory vagy a Bloodbath igazolnak, ezen kívül pedig olyan klasszikusok kaptak helyet az anyagon, mint a The Immortals, az Onward into Countless Battles, valamint a Land of Ice. Természetesen a váltásokra sem mondtak nemet, amire az A Life Beyond és a címadó tétel szolgálnak bizonyítékul, de fő profiljuknak az agresszív, zsigeri támadások számítottak.

További, a két banda között fennálló különbségek a hangzásból, valamint a szövegekből adódtak, mert ugyan a halál és a vallás(ellenesség) mindkettejük esetében közös pontnak számítottak, az Unleashed szerzeményeiben komoly szerepet kapott a viking/északi tematika, kultúra, annak kidomborítása, dicsőítése. Amíg a Where No Life Dwells-t Európában és az Egyesült Államokban a Morbid Angel, addig a Shadows in the Deep-et az öreg kontinensen a Samael és a Tiamat, a tengerentúlon pedig a Cannibal Corpse társaságában turnéztatták meg.

1993-ra a death metal már kifulladt, az Entombed váltott is (Hollowman EP, Wolverine Blues), Johnny és társai viszont nem kötöttek semmiféle kompromisszumot, nem eszközöltek semmilyen stílusváltást, iránymódosítást, továbbra is a death metal rögös útján meneteltek tovább. Ezt követően is kiváló albumokat jelentettek meg, az Accross the Open Sea (1993), a Victory (1995) vagy a Warrior (1997) semmivel sem maradnak el elődjeiktől. Egy rövid, ötéves szünet után 2002-ben a nem túl fényesre sikerült Hell’s Unleashed-del tértek vissza, de a formahanyatlás szerencsére nem tartott sokáig, mert a Sworn Allegiance-től kezdve újra magukra találtak.

Az is önmagáért beszél, hogy Johnny, Anders és Tomas (még akkor is, ha a megalakulást követően egy esztendővel érkezett) a kezdetektől együtt van, és Fredrik Folkare gitáros is már 12 éve nyüstöli a húrokat a csapatban. Egy szó, mint száz, a zenekar a death metal védőbástyája, kitartásukért, a zenébe vetett hitükért, rajongóikkal szemben mutatott lojalitásukért minden elismerést megérdemelnek.

A cikk szerzője: Dávid László 721 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*