Bár már a ’80-as évek első felében megjelentek azok a zenekarok, amelyeket később a black, a thrash vagy éppen a doom stílusalapítói között tisztelhettünk, az évtized közepén még javában a klasszikus heavy metal volt a fémzene meghatározó irányzata. A bőrdzseki és a szakadt farmer jól megfért a cicanadrággal és a feltupírozott frizurával, az időnként kissé gyengébb hangzás a durva riffekkel, a könnyed dallamosság a félelmetes(nek gondolt) dalszövegekkel. Az ebben a műfajban akkor a csúcson lévő egyik-másik csapat muzsikáját – a későbbi, jóval zordabb zenék ismeretében – ma egyfajta babametálnak érezhetjük, és akár meg is mosolyoghatjuk, holott akkoriban ezek a zenekarok óriási népszerűségnek örvendtek.
Ilyen együttes volt a rajongói által a fekete romantika első számú képviselőjeként számon tartott Stormwitch is. A német csapat hazánkban is sűrűn megfordult, én legalább három koncertjüket láttam. Fogós dallamokra, tisztán megszólaló, lendületes muzsikára, igényes zenészi teljesítményekre épülő dalaik a történelem, a fantasy és az okkultizmus világából merítették témáikat.
A csapat 1979-ben, még Lemon Sylvan néven alakult, két évvel később lettek belőlük viharboszorkányok. A tagok hangzatos angol művészneveket választottak maguknak: az énekes Andy Mückből így lett Andy Aldrian, a szólógitáros Harald Spenglerből Lee Tarot és így tovább. Első albumukat, a Walpurgis Night-ot 1984-ben jelentették meg. Ennek néhány dala talált meg engem, és indított arra, hogy a csapat aktuális albumát, a Stronger than Heaven-t már műsoros kazettán szerezzem meg.
A zenekar első három lemeze még nagyjából ugyanazt az Iron Maiden-féle gitármuzsika jegyében született, a negyedik albumtól (The Beauty and the Beast, 1988) viszont már szintetizátorral lágyították hangzásukat. Ez is emlékezetes anyag, ám ezt követően valamiért elvesztettem érdeklődésemet a csapat iránt. A Stormwitch 1994-ben feloszlott, majd 2002-ben újjáalakult, ám az eredeti tagságot ma már csupán az énekes Andy képviseli. (Lee Tarot 2013 áprilisában, mindössze 50 évesen stroke-ban elhunyt.)
A Stronger than Heaven az együttes harmadik és egyben általam legjobbnak tartott lemeze. Egy hangulatos viharos-boszorkányos intrót követően robban be a Rats in the Attic, amelyben máris tetten érhetők a zenekar muzsikájának fentebb említett jellemzői: Aldrian hangja időnként fülsértő magasságokba merészkedik, egyébként pedig kellemesen férfias tónusú; Tarot ujjai sűrűn elszabadulnak a húrokon; Peter „Lancer” Langer dob- és Ronny „Pearson” Gleisberg basszuskiállásai egyedi ízt adnak a daloknak, Steve Merchant (Stefan Kauffman) pedig megbízhatóan tolja az összetéveszthetetlen tónusú Stormwitch-riffeket. Minden pillanatban szét lehet szálazni az egyes hangszereket, mégis zseniálisan együtt van az egész. Imádom! (Akkoriban még hangról hangra belénk tudott épülni egy lemez. Alig ért véget az egyik szám, a fejünkben már elindult a következő dallama. Azok az anyagok máig így működnek bennem.)
Az Eternia egy középtempós, sulykolós dal, amelyet az album egyik legerősebb tétele, a közepén több nagyszerű témát, tempót, hangulatot egymáshoz illesztő, 7 és fél perces Jonathan’s Diary követ. A Slave to Moonlight szimplán csak egy jó nóta, emlékezetes refrénnel; az ismét csak boszorkányos témát boncolgató címadó tétel viszont tipikus koncertközönség-mozgató nóta: a középtempós bólogatás után a dal a végére felgyorsul. A lendületes Ravenlord messze nem az album legjobb száma, mégis ezt vette át a Hammerfall bemutatkozó albuma, a Glory to the Brave bónuszdalának.
Emlékszem, a lemezbolti „műsoros” kazetta A oldala az Allies of the Dark-nál ért véget, így a dalt – a lehető legnagyobb természetességgel – lekeverték. Utóbb kiderült, nem sok volt már hátra belőle. A klasszikus zenei műveket idéző gitárszólót szerencsére már akkor is hallhattam. 🙂
Ami pedig egyedüliként a B oldalra került, az az instrumentális zárótétel, a szintén zseniális Dorian Gray, amely egy lírai, akusztikus kezdés után jut el – a galoppozós témák hátán és az űberdallamok szárnyán vitorlázva – az egészen gyors zárótémáig.
A lemez 2004-es újrakiadását négy – felejthető, nem túl jó minőségben rögzített – bónuszdallal is megspékelték. A Stronger than Heaven nem ezektől kihagyhatatlan csemege a ’80-as évek hangulatára éhező, nosztalgiázó metalrajongók számára.
Leave a Reply