A ’80-as években alakult thrash zenekarok nemcsak a N.W.O.B.H.M. képviselői, hanem a durva hc/punk bandák munkásságából is merítettek inspirációt. Ez utóbbi stílus központjai Washington D.C. és New York voltak, amelyek létrejötte olyan legendás zenekarok nevéhez fűződnek, mint az Agnostic Front, a Bad Brains, a Black Flag, a Minor Threat illetve a The Misfits.
Amennyiben New Yorkra szűkítjük a kört, elmondható, hogy mire az Anthrax, az Overkill (köztudottan punk-gyökerekkel rendelkeztek, a punk mozgalomból indultak el a tagok), a Nuclear Assault vagy a Whiplash megkezdték tevékenységüket, a The Mad, a The Stimulators (soraiban a később basszusgitárosként a Cro-Magsben felbukkant Harley Flanagannel – itt dobos volt), az Agnostic Front, illetve a Washingtonból átköltözött Bad Brains már javában dolgozott.
A Queens-ben alakult Sick of It All történetének kezdete egészen 1986-ig nyúlik vissza, ebben az esztendőben hívta életre a csapatot a két testvér, Lou Koller énekes és Pete Koller gitáros, akikhez Mark McNielly basszusgitáros, illetve David Lamb dobos csatlakozott. (A testvérek a banda nyersen kifejező nevét szüleik házában találták ki 1984-ben). Sokáig nem maradt együtt ez a tagság, ugyanis kicsivel később lecserélődött a ritmusszekció: Mark-ot Rich Cipriano, David-et pedig Armand Majidi (ex-Straight Ahead, Rest in Pieces) váltotta.
Első felvételüket, az It’s Clobberin’ Time! demót még megalakulásuk évében rögzítették. Az együttes vasárnap délutánonként a CBGB’s találkozókon játszott, majd nem sokkal később, 1987-ben adták ki első 7”-es kislemezüket, a Revelation Records jóvoltából. 1988-ban szüntették meg kontraktusukat a kiadóval, és írtak alá ugyanazzal a lendülettel az azóta már megszűnt Relativity-hez, akik bemutatkozó anyagukat, a Blood, Sweat and No Tears-t 1989. július 12-én dobták piacra. Rövid, agresszív dühkitöréseket tartalmazó, tizenegyszámos debütálásuk 18 perc játékidőt tett ki, ezáltal a banda egy csapásra magára irányította a helyi hardcore-rajongók figyelmét. A lemez megjelenését követően turnéra indult a zenekar, de Armand Majidi elhagyta őket a körút alatt, hogy a Rest in Pieces-re tudjon koncentrálni, így menet közben Max Capshaw és Eric Komst ugrottak be helyette, míg a basszusgitárt Eddie Coen kezelte. Következő lépésként a We Stand Alone EP került a boltokba 1991-ben, amelyre a „tékozló fiúk” visszatértek, egy évvel később pedig a második Sick of It All alkotás, a Just Look Around látott napvilágot.
Pályatársai zömével ellentétben (pl. Youth of Today, Gorilla Buiscuits, korai Agnostic Front) a zenekar a dallamok felől közelített a hardcore-hoz, a magas fordulatszámon pörgő dalokat előszeretettel keverik középtempós részekkel, metalos elemekkel, ilyetén módon a crossover besorolás sem alaptalan. A fogósság az anyag kulcsa, a melódiák, a refrének révén könnyen az ember hallójárataiba ragadnak az olyan tételek, mint a We Want the Truth, a zakatolós riffekkel felvértezett Shut Me Out, a What’s Going On vagy a We Stand Alone, míg a címadó szerzeményben rap, hip-hop elemek bukkannak fel. Ahogy az a hardcore bandákra jellemző, Rich Cipriano basszusfutamait kiemelik, fontos, meghatározó szerepet tölt be a négyhúros hangszer. Lou Koller nem egy kifejezetten hangszálakrobata, magas fekvésű hangja mégis a csapat védjegyévé vált.
A lemez megjelenését követően Cipriano elhagyta az együttest, a helyére Craig Setari érkezett, így a Sick of It All vele indult nemzetközi turnéjára, amelynek során Japánt és Európát is érintették. A felállás azóta változatlan, a Scratch the Surface-szel a banda a legnépszerűbb előadók közé katapultálta magát, a hardcore színtéren meghatározó alakulattá nőtték ki magukat. Kétségtelen, hogy pályafutásuk egyik legjobb teljesítménye a Just Look Around.
Leave a Reply