Végre egy csapat, ahol nem alapító tagokról kell mesélnem, hanem olyan muzsikusokról, akik útközben csatlakoztak, és úgy gyakoroltak meghatározó befolyást az együttes stílusára, zenei irányvonalára!
A Suicidal Tendencies 1980-ban még punkbandaként alakult a kaliforniai Venice városában, az első felállásban az örökös frontember, az énekes Mike Muir mellett Mike Ball (gitár), Carlos „Egie” Egert (dob) és Mike Dunnigan (basszusgitár) kapott helyet. Jelen cikkünk főszereplői csak évekkel később jelentek meg a színen: számos tagcserét, két demót és a debütalbumot követően a csapat már javában készült második albuma megírására, amikor Look Up… (The Boys Are Back) című daluk helyet kapott az 1985-ös Welcome to Venice című válogatásalbumon.
Ezen a korongon és ebben a számban mutatkozott be a ST rajongótáborának a színes bőrű gitáros, az 1965-ös születésű Leonard F. George, művésznevén Rocky George, aki „hivatalosan” 1984-től volt a csapat szólógitárosa. (Érdekesség, hogy bár még nem ő játszik a ST bemutatkozó albumán, az azon szereplő Institutionalized című számból készült videóklipben ő is feltűnik.)
George mindössze 3-4 évvel a ST-hez való csatlakozását megelőzően ragadott gitárt; tizenévesen még zongorázott, majd 8 évig klarinéton, illetve szaxofonon játszott. Kezdetben a jazz és az instrumentális zene mellett kötelezte el magát, amikor viszont váltott, egyből a Motörhead és a Discharge váltak az első számú kedvenceivé.
Az afroamerikai muzsikus nem akármilyen formációról váltott a ST-re, 1984-1986 között ugyanis a rövid életű Pap Smear-ben pengetett. A punk-rock projektet nem kisebb nevek hozták létre, mint Jeff Hannemann és Dave Lombardo; s bár a zenekarnak nem jelent meg lemeze, két daluk (Can’t Stand You, DDAMM – Drunk Drivers Against Mad Mothers) később felkerült a Slayer feldolgozásalbumára, az 1996-os Undisputed Attitude-re.
Az ebben az időben kizárólag fekete baseballsapkában mutatkozó George játékát első ízben a Join the Army albumon élvezhettük, az 1964-ben született ritmusgitáros, Michael „Mike” Clark pedig egy lemezzel később, az 1988-as How Will I Laugh Tomorrow When I Can’t Even Smile Today-n csatlakozott a Suicidal Tendencies tagságához. (Clark ezt megelőzően a No Mercy nevű kaliforniai thrash/crossover bandában játszott, róluk később bővebben is esik még szó.)
A két gitáros játékstílusának köszönhetően a Suicidal Tendencies zenéjében látványosan helyet követeltek maguknak a thrash elemei, s ezáltal az addig punk/hardcore formációként számon tartott ST a crossover irányzat egyik első számú amerikai zászlóvivőjévé vált, és a metalrajongók is tárt karokkal fogadták őket. Ráadásul innentől, a harmadik lemeztől kedve nyúlt a csapat hóna alá a jó nevű Epic lemezcég, ami még inkább bebiztosította az egyébként is kitűnő anyagok (How Will I Laugh Tomorrow…, Lights… Camera… Revolution!, The Art of Rebellion) kedvező – és üzletileg is eredményes – fogadtatását.
A basszusgitáros Robert Trujillo is Rocky révén került a bandába; a két zenész még a gimnáziumi évek alatt barátkozott össze egymással.
A zenekar lendülete a Suicidal for Life (1994) albummal tört meg. Az anyagot, hogy finoman fogalmazzak, sem a szakma, sem a rajongók nem fogadták kitörő lelkesedéssel. Mindez oda vezetett, hogy 1995-ben az Epic sem hosszabbította meg Muir-ékkal az akkor lejáró kontraktust, s így a talajt vesztett együttes gyakorlatilag darabjaira hullott. Az énekes és Robert Trujillo basszusgitáros újraélesztették az 1989-ben még csupán a ST mellékprojektjének szánt, funk rockot játszó Infectious Grooves-t; Muir emellett szólóban, Cyco Miko-ként aktivizálta magát; Rocky George megalapította a Samsara nevű csapatot; Mike Clark pedig a Creeper nevű bandába ugrott be.
ROCKY GEORGE
Innentől kövessük külön a két gitáros pályáját! Rocky George Samsarája nem sok nyomot hagyott maga után, akárcsak a 40 Cycle Hum elnevezésű formáció, ahol állítólag szintén megfordult (nem valószínű, hogy AZ a csapat azonos lenne a 2000-es években mindössze egyetlen lemezt – Secret Skin, 2006 – felmutatni tudó 40 Cycle Hum nevű zenekarral).
A Cro-Mags viszont már egy sokkal jobban csengő név, igaz, a gitáros a legendás crossover csapat történetének csupán az utolsó fejezeténél lehetett jelen: ő pengetett a 2000-es Revenge albumon, amelyet követően a zenekar elvonult máig tartó csendespihenőjére (bár kisebb megszakításokkal jelenleg is léteznek, stúdiólemezzel azóta sem jelentkeztek). Az örökmozgó basszusgitáros-énekes, Harley Flanagan természetesen akkor sem ült sokáig a babérjain: 2001-ben létrehozta saját nevével fémjelzett bandáját, a Harley’s War-t, ahová Rocky George-ot is vitte magával. A gitáros 2012-ig, 10 éven, két albumon és egy EP-n át maradt vele (Cro-Mag – 2002, Hardcore All-Stars (EP) – 2009, 2012 – 2012), miközben 2003-ban csatlakozott a jónevű, funk rockot játszó Fishbone-hoz, amelynek máig tagja. Utóbbi csapatnak eddig egy nagylemezén (Still Stuck in Your Throat – 2006) és egy EP-jén (Crazy Glue – 2011) muzsikált.
Rocky rendszerint Ibanez gitárokat, azon belül is az RG szériát használja, amely nem az ő monogramját takarja, hanem a Roadstar Guitar rövidítése.
2008-ban, 13 évvel a Suicidal Tendencies-ből való távozása után végre megtörtént az, amelyre oly sok rajongó várt: az Infectious Grooves párizsi koncertjén Rocky újra egy színpadon állt Mike Muir-ral, és előadták a ST Subliminal című dalát.
MIKE CLARK
Egy pillanatra visszatérve a Suicidal Tendencies történetére, a csapat egy rövid szünetet követően, 1996-ban folytatta működését, amikor is a szólógitárosi poszton már azt a Dean Pleasants-et találjuk, aki az Infectious Grooves-ben is együtt játszott Muir-rel, és aki máig a ST tagja. Mike Clark is újra a nyakába akasztotta a ritmusgitárt, és maradt is egészen 2012 májusáig, amikor is a kaliforniai Santa Cruz-ban tartott koncert felvezető show-ja során olyan súlyos fejsérülést (és agyrázkódást) szenvedett, hogy kilenc kapoccsal kellett összeölteni a sebét. A régi harcostárs helyét Nico Santora vette át, aki végül 2016-ig maradt a csapat tagja.
A baleset némileg kapóra is jött Clarknak, aki utóbb egy interjúban elmondta, régi vágya volt, hogy újra saját bandája élén játsszon, hogy a ritmus- és a szólógitár-témákért, valamint az énekért is ő feleljen. Így aztán búcsút intett zenekarának, ahol kerek negyed századot töltött el, és újra életre hívta korábbi bandáját, a No Mercy-t. Fontos hozzátenni, hogy a ST 2013-as lemezének (13) négy dalában még az ő játékát halljuk.
Az 1985-ben alakult No Mercy-nek két évvel később jelent meg a bemutatkozó albuma, Widespread Bloodshed (Love Runs Red), amelyen ki más is énekelt volna, mint Mike Muir. Az együttes már javában írta a második album dalait, amikor Muir átcsábította Clark-ot a Suicidal Tendencies-be, ami egyúttal a No Mercy végét jelentette, a kész számokat pedig nemes egyszerűséggel átemelték a ST soron következő lemezére, a How Will I Laugh Tomorrow…-ra.
A 2013-ban újjáalakult csapatnak szinte azonnal szembesülnie kellett azzal, hogy nem használhatják eredeti nevüket, így rövid töprengést követően Waking the Dead-re keresztelték át magukat. 2015-ben újra kiadták a bemutatkozó albumot, bakeliten, picture disc-en és CD formátumban is. S hogy mennyire megmaradt a jó viszony a volt zenésztársak között, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ugyanazon év áprilisában ők lehettek a Suicidel Tendencies aktuális turnéjának előzenekara.
Clark-nak emellett arra is maradt ideje, hogy beszálljon a Great Gods of Greed nevű kaliforniai, heavy metalt játszó csapatba, akiknek eddig egyetlen lemeze jelent meg, a 2012-es Great Gods of Greed, amelyen természetesen Mike Clark játéka is hallható. Illetve, hogy 2013-ban két számban is vendégszerepeljen a Detriment nevű, ugyancsak kaliforniai death metal formáció első és egyben utolsó, Everyone Must Suffer című lemezén. Pikáns adalék, hogy a gitáros rajongói a neten keresztül nyilvános petíciót intéztek a Slayer tagjaihoz, hogy a 2013-ban elhunyt Jeff Hannemann helyére Clark-ot vegyék be második gitárosnak.
A gitáros védjegye sokáig egyenes, hosszú, szőke haja, illetve a visszahajtott ellenzőjű, halálfejes baseballsapka volt. Amióta viszont levágatta haját, a jó hardcore/crossover-arcokhoz hasonlóan ő is bandanát visel. Mike magánéletéről annyit tudni, hogy imád szörfözni, és a szabadidejében szívesen foglalkozik ácsmunkákkal. A feleségével, Shannon-nal van egy Christina nevű lányuk, aki már a War Inside My Head című dal videójának a legvégén is feltűnik.
Leave a Reply