A Motörhead diszkográfiájából nagyon nehéz klasszikust választani, hiszen szinte minden korongjuk az. Az aranykorban (’70-es évek vége, ’80-as évek eleje) született munkáik (Overkill, Bomber, Ace of Spades) zenészek, rajongók ezreinek érdeklődési körét alapjaiban meghatározó, örökérvényű alkotások, de a ’90-es években, illetve utána is adtak ki briliáns anyagokat (pl. 1916, Sacrifice, We Are Motörhead).
A köztes időszakban – a ’80-as évek első felében – hullámvölgybe került a zenekar. Az Iron Fist a sápadás jeleit mutatta, és ezt még „Fast” Eddie Clarke kilépése is tetézte. Helyettese a Thin Lizzy egykori bárdistája, Brian „Robbo” Robertson lett, aki az Another Perfect Day-en játszott, majd a lemez megjelenése után nem sokkal Phil Taylor dobossal együtt lelécelt. Lemmy tehát a nulláról, egy teljesen új tagsággal folytatta a Motörhead-et. Phil Campbell és Wurzel lettek a gitárosok, az ex-Saxon ütős Pete Gill foglalta el a dobszéket, tehát az addig trióként funkcionáló zenekar, kvartetté lett. Ez a felállás készítette el az Orgasmatront. Véleményem szerint ezek a lemezek nem voltak, lettek az igaziak (igaz, ez ízlés kérdése), noha egy-egy (vagy több) jó pillanat mindegyiken van.
A londoni Master Rock és Redwood stúdiókban rögzített Rock ’n’ Roll azonban újra egy ereje teljében tündöklő, nagyon erős együttest mutatott, sőt, a banda soraiba visszatért a tékozló fiú, Philthy „Animal” Taylor dobos is. Ami engem illet, ez volt a legelső Motörhead anyag, amit hallottam, ezt ismertem meg legelőször, és sokat segített abban, hogy a csapat rajongója, illetve életfogytig tartó metalos váljon belőlem. Azt hiszem, a lemez címéhez szükségtelen kommentárt fűznöm, önmagáért beszél. Az albumon hallható dalok nyersen elővezetett, rock’n’roll/metal szerzemények, amelyekben – mint minden korongjukon – Lemmy védjeggyé vált, dörgő basszusfutamai dominálnak.
Valahol azt olvastam, hogy a Főnök, azaz Lemmy ezt a lemezt tartja a leggyengébb Motörhead-alkotásnak (az angol lemezeladási listákon elért 34. helyezés abszolút vállalható), szerintem azonban ez nem így van, ez a ’80-as évekbeli Motörhead – leszámítva az Ace of Spades klasszikust – legjobb alkotása. Elég belehallgatni a címadó szerzeménybe ahhoz, hogy meggyőződhessünk arról, ez a lemez messze jobb lett, mint az Iron Fist- Another Perfect Day-Orgasmatron trió.
Phil Taylor dobolásával, Lemmy basszusaival kezdődik a címadó tétel, majd beszállnak a gitárosok, és egy „ereszd el a hajam” jellegű nóta kerekedik ki belőle. Egyik Motörhead-lemezt sem érdemes zeneileg analizálni, hiszen – az AC/DC-hez hasonlóan – a nyersességre, az egyszerűségre törekedtek, sosem bonyolították túl a nótákat, a számok felépítését, és ez alól a Rock ’n’ Roll sem kivétel. Az anyagot a középtempók, a közepesen gyors részek uralják, itt még nem jelentkeztek azok a gyors, agresszív darák, túrások, amelyek a Sacrifice vagy We Are Motörhead albumokat jellemezték. A Blackheart zakatolós riffjei egyértelmű bizonyítékai annak, hogy a Motorfej a N.W.O.B.H.M. mozgalom egyik alapcsapata (volt), az Eat the Rich-ben és az erősen a No Class-re hajazó Stone Deaf in the USA-ben pedig slide gitárok is feltűnnek.
(Ide kívánkozik, hogy 1987-ben a zenekart felkérték, hogy szerepeljen Peter Richardson angol komikus Eat the Rich című új filmjében. Pete Gill dobost a forgatás napján rúgták ki, és Phil „Philthy Animal” Taylor három év után tért vissza a csapatba. Ami a másik számot illeti, a Redwood társtulajdonosa a Monty Python-ból ismert Michael Palin volt, akit megkértek, hogy jöjjön le a stúdióba, és mondjon fel valami beszédet a lemezre. Végül a Stone Deaf in the USA végén hallható, ahogy Palin azt mondja: „Ó, Uram, tekints le ezekre az emberekre a Motörhead-ből!”. Angol humor.).
A sebesség a The Wolf-ban éri el a csúcspontját, ez a lemez leggyorsabb tétele, ennek ellenpontozásaként a The Traitor-t követő Dogs viszont a leglassabb szerzemény, amely nyomasztó hangulattal bír. Az All For You-ban visszatérnek a nyers ritmusok és a középtempók, a Boogeyman-nel (a tempója hasonló a címadóéhoz, és Lemmy nemcsak basszusgitározik benne, hanem az egyik gitárszólót is ő játssza) pedig befejeződik az album, mintegy keretbe foglalva a történetet.
A lemezbemutató turné rögtön a megjelenés után, Angliában indult, majd novembertől következett Nyugat-Európa. A körutat 1988-ban az USA-ban folytatták Alice Cooper vendégeként, aztán tavasszal ismét egy európai kör következett, júliusban pedig a finn Giants of Rock fesztiválon rögzítették a Motörhead második hivatalos koncertalbumát, amely még abban az évben meg is jelent No Sleep at All címmel. A Rock ’n’ Roll két kiadást is megért, az első verzió (CMC – 1997) az Eat the Rich maxi két felvételét (Cradle to the Grave és Just ’Cos You Got the Power) tartalmazza, a második, 2006-ban kiadott változat pedig BBC’s Friday Rock Show által felvett, 1986 augusztusi Monsters of Rock fesztiválos fellépés anyagát foglalja magában.
A Rock ’n’ Roll megjelenését követően a zenekar hátterében komoly változások történtek (kiadó- és menedzsmentváltás, Philthy és Lemmy Los Angelesbe költöztek), és ennek köszönhetően egy óriási albummal (1916) folytatták pályafutásukat. Azt hiszem, felesleges méltatni nagyságukat, a színtérre gyakorolt hatásukat, a Motörhead és Lemmy kimeríti az örök és elpusztíthatatlan fogalmát. Sajnos a korongot rögzítő tagságból hárman már nincsenek közöttünk; nagyon kevés olyan zenekar létezik, amely olyan komoly, meghatározó hatást fejtett ki a színtérre, mint a Motörhead. „’Cos I’m in love with rock ‘n’ roll, satisfies my soul” – ennyire egyszerű.
Leave a Reply