Van egy olyan mondás, miszerint minden csoda három napig tart – ismerjük mindannyian. Ehhez képest ennél a zenekarnál a csoda csaknem 10 évig, 1991-ig tartott, és szerintem még ők maguk is meglepődnek azon, hogy napjainkban is életben vannak. Főleg ami Nikki Sixx-et illeti. A többibe nem megyek bele, a basszusgitáros a Heroin Naplók című könyvben mindent ledokumentált, és a csapatról szóló könyvben is mindent fehéren feketén leírtak.
A zenekar 1981-ben alakult meg, amikor Nikki Sixx basszusgitáros kivált a London nevezetű bandából, (amelyben többek között Blackie Lawless-szel muzsikált együtt), és elkezdett zenésztársakat keresni, akik esetleg érdeklődnek egy új együttes iránt. Ekkor talált rá a Suite 19 dobosára, Tommy Lee-re, egy újsághirdetés útján jöttek össze Mick Mars gitárossal, énekesnek pedig Tommy egyik középiskolás ismerősét ajánlotta. Meghallgatták Vince Neilt, és mindhárman úgy döntöttek, hogy ő lesz a megfelelő ember. Ekkor jött létre a heavy metal műfaj talán legelvetemültebb formációja.
Roppant fontos tudnivaló, hogy a lehető legjobbkor voltak a legjobb helyen, ugyanis a ’80-as évek elején valóságos metal forradalom tört ki Los Angelesben; egyre másra alakultak meg a heavy metal csapatok, pezsgett az underground élet és ekkor „tört ki” a glam/haj bandák vs. thrash csapatok versengés is. Meghatározóvá vált a klubélet (Roxy, Whiskey A Go-Go stb.), idővel bebizonyosodott, hogy a mainstream vonzza a legtöbb rajongót, a thrash/speed és power bandáknak pedig túl sok babér ott nem termett. Olyan bandák bukkantak fel, mint a Dokken, a Great White, a Ratt, a W. A. S. P., de mindegyikük közül kiemelkedett a Mötley Crüe.
Még sehol nem volt bemutatkozó lemezük, a Too Fast For Love, amikor a csapat már gond nélkül megtöltötte a Los Angeles-i klubokat, demóik közkézen forogtak a rajongók között. Sikerüket a Leathür Records gondozásában forgalomba került debütálásuknak köszönhették (fentebb már tettem rá utalást, 1982-ben pedig, amikor aláírtak az Elektrához, a kiadó is megjelentette az albumot), amelynek producere, az ex-Accept gitáros Michael Wagener volt. Bár az anyag csak a 77. helyet érte el a Billboard 200-as listáján, hatalmas siker lett, és olyan ismertebb dalok kerültek fel rá, mint például a Live Wire, a Merry-Go-Round vagy a Piece of Your Action. (Az album borítóját a Rolling Stones Sticky Fingers című lemezének borítójáról mintázták).
Az igazi áttörést 1983 hozta el számukra, amikor is felléptek a San Bernardino-i fesztivál metalnapján mintegy 300 ezer néző előtt, és ugyanazon év őszén piacra került minden idők leghibátlanabb glam/haj metal alkotása, a Shout at the Devil. Egyértelmű, hogy a Mötley Crüe a csúcsra került, azonban a sikerért igen komoly árat kellett fizetniük. Az egy dolog, hogy a korong bearanyozódott a tengerentúlon, hogy előzenekarként vettek részt Ozzy Osbourne Bark at the Moon turnéján, 1984 telén Vince Neil részegen karambolozott Chevrolette Corvette-jével, amelynek következtében a finn Hanoi Rocks dobosa, Razzle életét veszítette. (A két banda legénysége együtt bulizott az énekes házában, és miután az alkoholkészlet elfogyott, Vince és Razzle autóval indultak beszerzőkörútra). Az énekest felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, a csapat, kis túlzással, szétesett, ugyanis a Razzle emlékének ajánlott Theatre of Pain – annak ellenére, hogy aranylemez lett – komoly csalódást váltott ki a hívők körében.
Következő akciójuk az 1987. május 15-én megjelent negyedik korong, a Girls, Girls, Girls volt. Az albumot 1986 novembere és 1987 márciusa között a Rumbo Recorders és a Conway Recording stúdiókban rögzítették, mégpedig igen szétcsúszott körülmények között. A zenészek egyszerűen nem voltak maguknál, nem voltak tudatuknál a felvételek folyamán, ehhez képest egy igen korrekt, a sápadt Theatre of Pain-hez viszonyítva remek alkotást készítettek. Számtalan Mötley-sláger került fel az anyagra, többek között a Wild Side, a Girls, Girls, Girls, a Bad Boys Boogie, a You’re All I Need, illetve Elvis Presley klasszikusa, a Jailhouse Rock feldolgozása.
A zenekar tagjai mindig is híresek voltak a folytonos vedelésről és drogozásról, azonban éppen ezekben az időkben, ’86-’87 táján voltak a legszeszélyesebbek ezen a téren. Mindez meg is látszik például a Girls Girls Girls videoklipjében, amely egy sztriptízbárban játszódik. Az album borítóján a zenekar négy tagja látható: kétoldalt áll Tommy Lee és Mick Mars, míg Vince Neil és Nikki Sixx motorokon ülnek. A címadó dal videójában szintén láthatók a motorok, amint a zenekar tagjai megérkeznek a bárhoz, és még utána is feltűnnek majd a klipben a járművek. Az önpusztítás „csúcspontját” a basszusgitáros érte el, aki 1987 végén túladagolta magát, ám csodával határos módon megmentették az életét.
Pályafutásukra 1989-ben, a Dr. Feelgood-dal tették fel a koronát, miután megtisztulva, józanul egy méregerős művet tettek le az asztalra, amely az USA-ban napjainkig hatmillió példányban kelt el és 114 hétig szerepelt a listákon.
A rajongótábort alaposan megosztó, John Corabi-vel felvett Mötley Crüe-t követően Vince Neil visszatért egykori bűntársaihoz, azonban az aranykornak végérvényesen befellegzett, későbbi albumaikkal már meg sem közelítették korai lemezeik színvonalát. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy betöltetlen űrt hagytak maguk után nyugdíjazásukkal, egyértelműen a Rock And Roll Hall of Fame-ben van a helyük.
Leave a Reply