Mind Funk

Na, ez is érdekes sztori – körülbelül ugyanannyira, mint a Mordred-é. Adva van egy baromi erős felállás, egy lehengerlő bemutatkozó album, amelynek megjelenését követően a csapat a kísérletezéssel úgy bement az erdőbe, hogy menthetetlenül ott is ragadt. De ne szaladjunk ennyire előre!

A ’90-es évek eleje nem pusztán a grunge diadalmenetét hozta, hanem a heavy metal műfaj megújulását is. Olyan friss hangzások, ötletek, megoldások kerültek elő, amelyek a nyitottabb elmék számára üdítően hatottak, a konzervatívabb old school rajongóknak viszont a megvetését, rosszallását, vagy legalábbis a homlokráncolását váltották ki.

Fontosnak tartom hozzátenni, hogy egy igazi metálos akkor sem cserélte le régi kedvenceit, hanem megtartotta őket és melléjük emelt be a gyűjteményébe új, neki tetsző albumokat, zenekarokat. Ha a Megadeth, az Overkill vagy a Sepultura nem metal, akkor mi az? Márpedig az említett csapatok ekkoriban voltak a csúcson (nézőpont kérdése), és az elkövetkező években sem kötve kompromisszumot adták ki újabb ütős albumaikat. A ’90-es évek elején alakult a Down, a Fear Factory, a Gamma Ray, az In Flames és a Nevermore, úgy igazán ekkoriban indult be a Blind Guardian, az Iced Earth, a Pantera vagy éppen a Savatage karrierje. Úgyhogy nem mondhatjuk, hogy az új zenék teljesen lesöpörték volna a polcról a régi favoritokat, hogy a kemény zenék teljesen eltűntek volna a süllyesztőben.

Volt azonban néhány (tucat) új csapat, amelyek valami olyat húztak elő a kalapból, amelyre addig nemigen volt példa, és amit az addig ismert és az aktuális skatulyák egyikébe sem lehetett beleszuszakolni. Ilyen együttes volt – az én zenei univerzumomban – a korábbi cikkeimben már tollhegyre tűzött Warrior Soul, The Nymphs és Saigon Kick, mellettük pedig a Love/Hate, a Circus of Power, a Primus, a Faith no More (The Real Thing-es és Angel Dust-os időszaka), a Galactic Cowboys, a Tribe after Tribe, a King’s X, a Living Colour, valamint jelen cikkem tárgya, a Mind Funk is. E bandák nem a tradicionális vonalat követték, ugyanakkor egyikük muzsikájára sem lehet ráerőltetni a „grunge” jelzőt.

Az amerikai New Yersey-ben 1989-ben alakult Mind Funk (kezdetben Mind Fuck vagy Mindfuck, a nevet akkori kiadójuk, az Epic nyomására változtatták meg, és a debütalbumot követő kiadványokon már egybeírva, Mindfunk-ként használták) szinte a semmiből tűnt elő. A tagok közül a legnagyobb név talán a Celtic Frost-dobos Reed St. Mark volt, aki az 1987-es Into the Pandemonium album megjelenését követően dobbantott Svájcból. A gitáros Louis Svitek és a bőgős John Monte Billy Milano bandáját, a M.O.D.-ot hagyta ott az új csapat kedvéért (az 1988-as Surfin’ M.O.D. és az egy évvel későbbi Gross Misconduct című albumokon domborítottak). A ritmusgitáros Jason Coppola azt megelőzően a crossover thrash-t játszó Chemical Waste tagja volt (ahol közvetlenül a M.O.D. előtt John Monte is megfordult); az énekes Pat Dubar pedig a kaliforniai hardcore/punk banda Uniform Choice-ból érkezett.

A Mind Funk-ot egyfajta másodosztályú szupergroup-ként harangozták be, és a csapat rá is szolgált a megelőlegezett bizalomra. Bemutatkozó albumuk, az 1991-es Mind Funk óriási zenét rejt, amelyben a metál, a punk és a funk elemei olvadnak össze harmonikus egésszé. A hangszeresek brillíroznak, Dubar hangja is óriási, kellően erőteljes, ugyanakkor el is tud lágyulni. Időtlensége, ötletessége, hangzása miatt máig nagy favoritom az anyag, különösen a Sugar Ain’t So Sweet és a Big House Burning című nóták, valamint a Sister Blue, amely az egyik kedvenc lírai dalom. A lemez érdekessége, hogy dalait a „tengeren innen”, a koppenhágai El Sound stúdióban rögzítették.

A közelmúltban találtam rá a lemez megjelenését megelőzően kiadott Touch You EP-re, és annak két, csak itt hallható dalára, a Bang Time-ra és a Velvet Jane-re. Mindkettő kiváló szerzemény, a debütalbumra is simán felfértek volna (mondjuk, az altatósabb, középtempósabb dalok helyett).

Az első és a második lemez megjelenése közötti időszakban érzékeny veszteség érte a csapatot: Reed St. Mark és Jason Coppola is távozott a fedélzetről. Talán mert látták, hogy az új dalokkal milyen – nekik kevésbé tetsző – irányba indult el az együttes. Vagy éppen attól lettek mások az új számok, hogy már nem ők, hanem az ex-Nirvana gitáros és ex-Soundgarden basszusgitáros Jason Everman, valamint a dobos Shawn Johnson tették teljessé a csapatot. Ráadásul az anyagot hallva az Epic is dobta őket, szerencsére a Megaforce továbbra is látott fantáziát a zenekarban, és leigazolta őket.

1993-ban jelent meg a Dropped névre keresztelt második korong (a cím nyilvánvaló utalás a lemezcéges mizériára), amely már csak nyomokban emlékeztetett elődjére. Nem rossz, nem rossz, de jóval kevésbé karakteres, mint a két évvel korábbi album. Sőt most, sokadik hallgatásra mintha némi Soundgarden-ízt is éreznék benne. Ami valószínűleg nem véletlen, és nem csak Everman jelenléte miatt; az album hangmérnöke ugyanis nem kisebb név volt, mint Terry Date (Badmotorfinger). Az album legnagyobb gyengéje (számomra), hogy unalmas: nincsenek rajta „nagy slágerek”, a korábbi albumot izgalmassá tévő végletek; homogén, altató zene. A hangzás tompított, nem élvezhetők rajta úgy külön az egyes hangszerek, mint a debütalbumon. A dalok közül a leginkább még a nyitó Goddess és a Mama, Moses and Me jön be. Ha ezzel a lemezzel ismerem meg a zenekart, lehet, hogy simán elmegyek mellette.

A harmadik lemezre az alapítók közül már csak Dubar és Svitek maradt hírmondónak; a csapat négyfősre fogyatkozott, a ritmusszekcióba a dobos Shawn Johnson mellé Frank Ciampi érkezett. Emellett „természetesen” újabb kiadóváltás is történt, a csapat hattyúdalát jelentő, 1995-ös People Who Fell from the Sky-t ugyanis a Music for Nations jelentette meg.

Az anyag egy jó kis dobos, instrumentális nótával indul (Rift Valley Fever), de az azt követő Superchief máris belassul és a harmadik Seasick sem pörög fel; inkább a súlyosságra helyezték a hangsúlyt, mint a „sebességre”; mintha egy életmű „megfontolt” dalait gyűjtötték volna egybe; mintha egy meghibásodott járművel végig egyesben óvatoskodnának el a következő településig. Nem lírai szépség, inkább céltalanság az, ami a 9 dalban tetten érhető. Szomorú befejés, ahhoz képest, milyen ígéretesen indultak. Hogy mi lett volna a debütalbum méltó folytatása, nem tudom. Egy biztos: nem ez.  Talán leginkább még a Weird Water hozza – az előző lemez színvonalát.

Mindezek után nem meglepő, hogy még a harmadik lemez megjelenésének évében a Mind Funk feloszlott. Louis Svitek végleg átigazolt a Ministry-be (a gitáros már 1992 óta „kettős játékot űzött”, hiszen az 1992-es Psalm 69-en is az ő játéka hallható), emellett pedig megalapította saját hangstúdióját és kiadóját, a Wu-Li Records-ot. Pat Dubar – nagyszerű adottságai ellenére – visszakerült az underground-ba: előbb az indusztriális zenét a hip-hoppal és a punk rockkal vegyítő, indián muzsikusokból álló Corporate Avenger, majd pedig a Sitting Bull nevű csapat soraiban folytatta pályafutását.

A korábban távozott „nagyobb nevek” közül Reed St. Mark egy rövid időre visszatért a Celtic Frost kötelékébe, a gitáros Jason Everman pedig néhány évig az Egyesült Államok hadseregének 2. Ranger Hadosztályát és Speciális Különítményét erősítette. Úgyhogy előtte (Everman előtt) nem érdemes kritizálni a Mind Funk munkásságát. 🙂 Előttem lehet – de csak a második és harmadik albumot.