Eme kultikus Los Angeles-i csapat bemutatkozó lemezéről pár hónapja már megemlékeztem, de második albumukat sem hagyhatjuk figyelmen kívül, már csak azért sem, mert idén üli kerek évfordulóját – 30 évvel ezelőtt látott napvilágot az anyag.
Ahogy korábban kifejtettem, a zenei „senki földjén” mozgott a zenekar a megosztott Los Angeles-i színtéren, hiszen külcsínben, kinézetben, image-ben a glam bandákra hajaztak, muzsikájuk viszont a tradicionális heavy metalból merített. A glam/haj rajongóknak túl keménynek bizonyultak, a thrashereknek viszont nem voltak elég agresszívek, brutálisak; ugyanakkor hazai pályán nagyon jól csengett a nevük, városukban relatíve népszerűek voltak. Ennek az albumnak a felvételeinél Max Norman producerrel bútoroztak össze, a végeredmény pedig január 12-én látta meg a napvilágot.
Ugyanolyan zseniális, briliáns az album, mint elődje, és az figyelhető meg, hogy a Judas Priest hatások jócskán megritkultak. Nem fordítottak teljesen hátat legnagyobb inspirációjuknak, hiszen a Christine, a Chain Gang Woman vagy a Breathin’ Down Your Neck a brit metal legenda befolyását tükrözik, sőt, utóbbi nóta riffelése a Dokken keményebb oldalát is eszembe juttatta. James Neal énekes egyedibben, karakteresebben adja elő a számokat, mint az In the Beginning…-en, de megmaradtak Rob Halfordot idéző témái is.
A kimért, középtempós tartományok fölé nem mentek, egyedül az Against the Empire-ben, illetve a Chain Gang Woman-ben tűnnek fel zakatolós témák. Fogós dallamokkal, könnyen a fülbe ragadó refrénekkel vértezték fel a szerzeményeket, ennek alátámasztására mind a kilenc darabot felsorolhatnám. Mindenképpen ki kell emelnem a Murdert, mint a leggyilkosabb refrénnel rendelkező felvételt. Mintegy extraként, két tételben, a címadóban, illetve a Chain Gang Woman-ben Dave Mustaine, Dave Ellefson, illetve a Black ’N’ Blue-ból Jaime St. James, Tommy Thayer és Jeff Warner háttérvokáloznak. Max Norman kitűnő hangzást biztosított a korongnak, Mark Behn gőzmozdonyként dohogó basszusfutamai remekül hallhatók.
A kiadó egyértelműen a zenekar mögé állt, többek között Alice Cooper-rel, a W.A.S.P.-pel, illetve a Motörhead-del is turnéztak, ellenben azzal óriási baklövést követett el az Atlantic, hogy a Malice-t tolták be a Slayer 1987-es Reign in Pain európai körútjára. Eme balul sikerült út során a Malice kénytelen volt szembesülni a főbanda megszállott rajongótáborának nyíltan kifejezett ellenszenvével, s ennek folytán, mire a portya elérte Németországot, a zenekar kiesett a turnécsomagból.
Ezt még tetézte, hogy ugyanezen év végén Jay Reynolds gitáros kiszállt, és átmenetileg csatlakozott a Megadeth-hez (Chris Poland helyett), majd James Neal is távozott, megpecsételve ezáltal a Malice jövőjét.
1988-ban a banda egy koncertrészlet erejéig (a Crazy in The Night-ot játszották Champagne-ben, Illinoisban) szerepelt a Vica Versa című filmben, 1989-ben kiadták a Crazy in the Night EP-t, és noha a négyszámos anyag három dalában Neal hallható, a végeredmény meg sem közelítette a lemezek színvonalát, a csapat pedig letette a lantot.
A zenekar feloszlását követően Jay Reynolds az ex-Megadeth dobos Chuck Behler-rel létrehozta a War Party-t, Mick Zane és Mark Behn a korábbi Black ’n Blue ütőssel, Pete Holmes-zal és Mark Isom énekessel szövetkezve a Monster-t alapította meg, amely egy korongot, a Through the Eyes of the World-öt tudta felmutatni (Európában a Long Island Records /1995/, az Egyesült Államokban a Pulse Records /1997/ gondozásában jelent meg). Ezután 2004-ben Jay Reynolds a Metal Church-be szállt be (a 2004-es Weight of the World, illetve a 2006-os A Light in the Dark albumokon szerepelt), 2006-ban pedig a Malice bejelentette, hogy újjáalakuló európai turnét bonyolítanak le. Ekkor a klasszikus tagságból a gitárosok (tehát Jay Reynolds, valamint Mick Zane) és Mark Behn basszusgitáros (a koncerteken Robert Cardenas kezelte a négyhúros hangszert) képviseltették magukat, James Rivera énekessel és Pete Holmes dobossal kiegészülve.
A 2008-as The Rare and Unreleased, illetve a 2011-es New Breed of Godz voltak a zenekar utolsó kiadványai. Alby nyomozó a múltkoriakban már ismertette velünk James Neal Malice utáni karrierjét, Clifford Carothers dobos teljesen hátat fordított a zenének, Mark Behn is letette a bőgőt, tavaly év végén pedig Mick Zane haláláról értesültünk. Úgy gondolom, a zeneipar és a sors kegyetlensége, igazságtalansága, hogy a komolyabb áttörés sosem adatott meg a csapatnak. Ezek a muzsikusok sokkal többet érdemeltek volna annál, mint amit, amennyit elértek. Szerencsére mindkét albumuk velünk van az idők végezetéig.
Leave a Reply