Dávid Laci többször is „átkozta” már a jelenkor lemezdömpingjét, tömegtermelését. És valóban: ember legyen a talpán, aki lépését tud tartani az újdonságokkal, aki nem marad le semmi jóról, aki régi favoritjai aktuális anyagainak beszerzése mellett friss kedvenceket is avat. Én már meg sem próbálkozom ezzel.
Anélkül, hogy komoly matekozásba bonyolódnék, vegyünk egy átlagos rockzene-kedvelőt/metálfanatikust (mint amilyen én is vagyok), akinek naponta egy, maximum két album meghallgatására jut ideje. És aki valós vagy digitális változatban már egyébként is több száz, több ezer lemezt birtokol. Azt szoktam mondani, ha mától elkezdeném egymás után meghallgatni gyűjteményem minden egyes darabját, életem végéig nem érnék el az A-tól a Z betűig. Ráadásul így 10-20 év alatt mindössze egyszer hallgatnék meg olyan lemezeket, amelyek miatt annak idején megszerettem, és a mai napig is rajongok ezért a műfajért.
Márpedig nem sorolom magam a „vedd meg-használd-dobd el” életelvet valló konzum-idióták közé: amit megszeretek, az belém épül, életem végéig velem marad, kedvenceim köre nem állandó méretű és összetételű, hanem egyre gyarapszik. Újra és újra meghallgatom, meghallgatnám a nekem tetsző lemezeket, de mikor? Ugye nektek is van olyan CD-tek, amelyet évek óta ne vettetek le a polcról? Holott mekkora zene van rajta; nemcsak régen voltatok oda érte, még ma is megbizsereg(né)tek a hallatán.
És akkor ott vannak az újdonságok, amelyek beszerzése ma már nem ütközik akadályba, ám ha minden „jó zenét” a magaménak akarok tudni, és nem csak egyszer szeretném meghallgatni, már az kitölti minden szabadidőmet. De akkor hol maradnak a régi kedvencek? Valahogy meg kell találnom az egyensúlyt a kettő között, különben minek vannak a korábbi anyagaim, és miért jelennek meg az új lemezek, ha nem hallgatom őket?
Ti hogy kezelitek ezt a kihívást? Én elég rosszul.
Leave a Reply