Milyennek képzeljük a die-hard metálrajongó prototípusát? Derékig érő haj, tetoválások, valami jó kis horror-lemezborítóval nyomott fekete póló; emellett pedig természetesen minden zenét – régieket és újakat is – ismer, a legdurvább zúzások sem fekszik meg a gyomrát, minden koncerten ott van, otthonosan mozog a színpadon (stage diver), a tömegben (mosher) és annak felszínén (crowd surfer), nagy mennyiségben fogyaszt sört (műanyagpohárból), álmából felébresztve is sorolja a csapatok aktuális felállását, a lemezek és az azon található számok címét. Létezik ilyen a valóságban? Elvétve. Valamilyen téren mindenki kevesebb ennél.
Előfordult már veled, hogy valakinek – aki tudvalevőleg durvább muzsikákat szeret, vagy több zenét ismer nálad, esetleg külsőleg metálosabb fazon, mint te – a lesajnáló pillantása vagy a hanghordozása azt üzente neked, hogy „kevés vagy”? Én többször is éltem át ilyet.
Érezted már azt, hogy meg kell felelned valamilyen ki nem mondott elvárásnak, és csak azért gyűjtöttél be lemezeket, rágtad át magad borzalmas zenéken, hogy elmondhasd magadról: megvannak/megvoltak? Ha igen, és ha időnként még ma is ez mozgat, nyugodtan állítsd le magad.
Fontos felismernünk, hogy a zene van értünk, és nem fordítva. Az étlapot nem azért állítják össze, hogy végigegyük, hanem hogy legyen miből választanunk. Merjünk különbözőek, sokszínűek lenni, alkossuk meg a csak ránk jellemző zenei világot!
Vajon van valamilyen mennyiségi kritériuma a „klubba” való tartozásnak, vagy rockernek, metálosnak lenni egy közös ízlésvilágot, a zenéről való hasonló gondolkodást jelent? Szerintem az utóbbit.
Lehet valaki büszke arra, hogy több lemezt ismer, hogy keményebb vagy elvontabb muzsikákat szeret nálam; engem az tesz boldoggá, hogy megtalálom a nekem tetsző zenéket, és éppen annyit hallgatok belőlük, amennyire szükségem van, amennyi jólesik.
Te hogy vagy ezzel?
Leave a Reply