Féléves „szülinapunk” alkalmából azt a meglepetést találtuk ki számotokra (játékként pedig saját magunk számára), hogy keresünk egy mindhármunk (Dávid Laci, Zozzie és Coly) által kedvelt lemezt, és arról írunk néhány gondolatot, leginkább annak kapcsán, hogy mit szeretünk az adott anyagban. Nem volt könnyű kijelölni a közös metszéspontot, leginkább azért, mert szerettünk volna megmaradni a Jubileum rovaton belül, a bűvös 1987-es vagy 1992-es évszámnál. Végül felszállt a fehér füst, íme, a végeredmény!
Tiamat: Clouds (1992, Century Media)
A zuglói vasútállomáson vártam a vonatomra, és közben a két szemközti épület közötti hézagban elvonuló, az erős szél miatt szemmel jól láthatóan mozgó felhőket néztem. Szinte teljesen kitöltötték a rendelkezésükre álló teret; sűrű folyamként, méltóságteljesen, nyomasztóan tömör sorokban vonultak tova. Kemény hab-fehérjükbe itt-ott fenyegető szürkeség vegyült, felettük, a magasabb rétegekben pedig füstszerű, tüllszövet vékonyságú felhőpászmák száguldottak. Már csak a vonaton ülve tudatosult bennem, hogy mindeközben házi feladatom tárgyát, a Tiamat Clouds című lemezét hallgattam.
Ez az anyag is olyan, mint a fentebb felfestett kép: súlyosan hömpölygő, földöntúli hangulatot árasztó, időnként meg-meglóduló, ám minden egyes tempójában tiszta, tökéletes. Az alapvetően zord hangzást akusztikus gitár és szintetizátor szerepeltetése szellősíti. Edlund itt még a „végletek embere”: hol sejtelmesen suttog, hol pedig (hörgésnek nem nevezném) vészjóslóan, torokból énekel. Én ezzel az albummal ismertem meg a csapatot, amelynek muzsikája akkoriban egy kicsit még soknak, durvának tűnt nekem. A lassabb, dallamosabb számokat szerettem meg róla előbb, és fokozatosan engedtem egyre közelebb magamhoz. Érdekes, hogy míg az újabb korszakos albumokról a gyorsabb, lendületesebb, slágeresebb nóták a favoritjaim (Cold Seed, Brighter than the Sun, Vote for Love, I Am in Love with Myself), addig a Clouds-ról első körben az In a Dream-et, az A Caress of Stars-t, a The Sleeping Beauty-t és a The Scapegoat-ot tárazom be gondolkodás nélkül a legjobb Tiamat-dalokat játszó wurlitzerembe.
Kezdetben felemás érzéseim voltak a lemezzel kapcsolatban, amit ma már egyértelműen klasszikusnak, gyakorlatilag hibátlan műnek tartok.
Coly
Skandináv fém című cikkemben részletesen írtam az észak-európai heavy metal színtérről, az ottani zenekarok kreativitásáról, arról a hangulatról, amely jellemzi ezt a közeget. A Tiamat az egyik „legtipikusabb” képviselője a skandináv metalnak, Clouds című albumuk pedig különösen; így aztán nem véletlen, hogy a csapat szép lassan a svéd zenei élet egyik legelismertebb bandájává vált.
Johan Edlund (ének/gitár) már az első két lemezen megmutatta, miként lehet ezt a death/doom muzsikát fagyos és éjsötét hangulatú elemekkel átszőni, de a Clouds-on még inkább kibontakozott ez az érzés. Tette ezt úgy, hogy a Tiamat muzsikáját elindította egy különleges úton, amelynek során egyéb hangszereket, effekteket, dallamos(abb) énektémákat is beépített, amivel persze el is ijesztett néhány rajongót. A Clouds album azért még kellően „szigorú”, de már hallható benne szintetizátor és tiszta vokál is, ám ezek a tényezők szerintem csak még jobban kiemelik azt a sötét hangulatot, amelyek a dalokban benne foglaltatnak. Edlund éneke sem hörgés már ezen a lemezen, de kellően mély és nyers.
Nagyon megfogott ennek az albumnak az atmoszférája, tényleg olyan, mintha sötét felhők gyűlnének az ember feje felett. A címadó szám és az In a Dream egyértelműen ilyen hangulattal bírnak. Mellettük pedig ott vannak az „álmodozós” számok: viccesen mondhatnám, hogy a The Sleeping Beauty (magyarul Csipkerózsika) biztosan az, ami egyébként igaz is, de inkább az A Caress of Stars-t említeném, amelynek egyes részeiben Johan suttogva énekel, és az egész dal át van itatva egy nagy adag folyadékban oldott álomporral.
Erről a lemezről az utolsó két szám a favoritom: a The Scapegoat-ban nagyon tetszik a dallamos gitár, az Undressed pedig a refrén és a háttérben hallható effektek miatt vált a kedvencemmé.
Nagyszerű album a Clouds, és a színvonalból szerencsére soha, a többi korongján sem engedett a Tiamat.
Zozzie
Azt szokták mondani, egy adott zenekar pályafutásában a harmadik lemez a sorsdöntő, meghatározó. Ez a kitétel a Tiamatra is áll, hiszen pályafutásuk korai szakaszát a Clouds-szal koronázták meg.
Mindazonáltal a csapat rajongóit nem érhette felkészületlenül a lemez, mivel volt előzménye, mégpedig az 1991. szeptember 1-jén kiadott The Astral Sleep. Johan Endlund mintegy négy év alatt juttatta el zenekarát a Treblinka ősprimitív death/black csörömpölésétől a gótikus death/doom-ig. Lépésről lépésre, lemezről lemezre volt tapasztalható, vált kézzel foghatóvá a fejlődésük; a The Sumerican Cry egyszerű, nyers megközelítése a második korongra már egy fennköltebb, dallamosabb iránynak adta át a helyét, ami aztán a Clouds-on csúcsosodott ki. Továbbmegyek: a Tiamat ezzel az alkotással zárta le pályafutásának első periódusát, mert a Wildhoney-tól kezdve tulajdonképpen teljesen hátat fordítottak addigi muzsikájuknak, sokkal komolyabbra, kísérletezősebbre vették a figurát.
Teljesen egyértelmű, hogy a Paradise Lost zenei világa Edlund-ot sem hagyta hidegen: a melankolikus, szomorú hangulat, a komor, sötét atmoszféra mind-mind az anyag sajátjai. Sem a dallamok, sem a billentyűs hangszerek csatasorba állítása, sem az akusztikus részek alkalmazása nem jelentettek meglepetést, lévén azok már a The Astral Sleep-en is felbukkantak, azonban a Clouds a dalszerkezeteket illetően összefogottabb, közérthetőbb, „könnyebb” lett. Edlund hangja – ha lehet így fogalmazni – tovább tisztult, fejlődött, a Wildhoney-ra pedig végleg elhagyta a hörgést. Az olyan tételek, mint az In a Dream, az A Caress of Stars, vagy a zenekarvezető barátnőjéről írt, megklipesített The Sleeping Beauty nemcsak a zenekar és a lemez, hanem a komplett death/doom/gót színtér csúcsnótái.
Számomra ez a mű olyan alkotásokkal szerepel egy ligában, mint a Serenades (Anathema), a Gothic (Paradise Lost), az As the Flower Withers (My Dying Bride), tehát egy adott metal zenei irányzat úttörő munkája, klasszikusa. Örök kedvenc.
D. L.
Leave a Reply