Úgy tűnik, 2017 ismét erős éve lesz az újra régi fényében tündöklő thrash metalnak. Már túl vagyunk egy (számomra) közepes Sepultura és egy (ismét csak számomra) szinte tökéletes Kreator albumon, és most váratlanul egy régi nagy kedvencem, az Infernal Majesty is új lemezzel jelentkezett.
1987-ben, a None Shall Defy megjelenésekor a banda hatalmas rajongója voltam, az első zenekaros pólómat is az ő logójuk díszítette, szóval igazán nosztalgikus hangulatban ültem le meghallgatni, hogy a kanadai ötös mire képes pontosan 30 év elteltével.
Az első szám, az Enter the World of the Undead nem is okozott csalódást. A torontói banda olyan vehemenciával áll neki zúzni, mintha a None Shall Defy-t akarnák folytatni. Iszonyú pörgős, tempós darab, kiváló refrénnel, tényleg a régi szép időket idézi fel, modern hangzással fűszerezve. Egy kis death, egy kis black és persze jó sok thrash van benne, tökéletes elegy, az egyik kedvencem az albumról.
A következő tétel, az In God You Trust már egy lassabb, komótosabb darab, néhány tempósabb résszel és némi ipari beütéssel. A refrén és a dob hangzása telitalálat, ez a szám is teli van remek ötletekkel, és ez szerencsére az album egészére jellemző.
A Signs of Evil-ben ismét teljes sebességre kapcsolnak a srácok, nagyon tempós és hangulatos szám, tökéletesen passzol az albumra.
A következő dalnál arra számítottam, hogy érkezik minden közepes album átka, az átlagos, középtempós, töltelékdalok ideje, és ha nem is lett teljesen igazam, az Another Day in Hell már jóval kevésbé ötletes, mint az azt megelőzőek. Rosszat nem igazán tudok rá mondani, de sajnos nagyon sok jót sem, maximum a gitárszólót és a tempós befejezést tudnám kiemelni.
Abban a reményben kezdtem el hallgatni a Kingdom of Heaven-t, hogy az előző szám csak egy kis baki volt az albumon, és bár a lemez címe is azt állítja, hogy nincs Isten, úgy tűnik, valahol imáim mégis meghallgattattak, mert ez a szám már sokkal inkább kedvemre való: noha meglehetősen lassan épül fel, még sincs benne megállás. Ez a nóta abszolút nem lógna ki a None Shall Defy albumról, sőt! Tempóváltásaival, érdekes megoldásaival és szinte tökéletes hangzásával számomra az egyik legerősebb dal a lemezen.
Ilyen remek felvezetés után érkezik a címadó No God, amely szintén nem okozott csalódást. Rendkívül tempós, feszes, durva opusz, abszolút méltó az album zászlóshajójának címére. Ez a szám tökéletes bizonyítéka annak, hogy a kanadai thrasherek egy kis szünet után megújulva és lendületesen tértek vissza. Az ilyen számokért mindenképpen megérte ismét összeállniuk.
A következő négy dalról csak röviden: a False Flag a 2001. szeptember 11-i eseményeknek állít emléket, mindenféle durvulás nélkül, de a Nation of Assassins már ismét a megszokott tempót hozza, bár egy kicsit lazábban, mint a korábbi dalok. Nem is tartozik a kedvenceim közé; itt ismét félni kezdtem attól, hogy a banda kezd kifogyni az ötletekből, de a kicsit King Diamond-os gitárszóló végül megmentette a helyzetet.
A House of War viszont sokkal izgalmasabb: az ügyes tempóváltások és a beszéd-szerű ének nagyon jól működik, a refrén pedig már-már zseniális. A Systematical Extermination első perce egy kicsit laposra sikeredett, de amikor már éppen unalmassá kezdene válni, a közepén lévő gitártéma annyira feldobja, hogy azóta ez az egyik kedvenc Infernal Majesty számom.
És ezzel elérkeztünk az utolsó tételhez, az Extinction Level Event-hez. Azt hiszem, így kell lezárni egy ilyen lendületes és modern albumot: hatalmas svunggal, ahogyan kezdődött.
4-5 meghallgatás után azt kell mondanom, hogy az Infernal Majesty eddig nekem az év kellemes meglepetése. A korábbi albumok egy helyben toporgása és a feloszlás után így van értelme visszatérni; alig várom, hogy következzen a hasonlóan jó folytatás. Csak egyet bánok egy kicsit: hogy annak idején nem jött össze, hogy Killan Gyuri a banda gitárosa legyen. Talán megúszhatták volna az első és az új lemez közötti középszert, és lehet, hogy akkor most ez a 4-es pontszám is 5-ös lenne nálam…
Leave a Reply