Huszár Péter „Huszas”

Az egykori nagykanizsai rocker már jó ideje Olaszországban él, ahová fiatalkori történeteit és a rockzenével kapcsolatos élményeit is magával vitte. Így aztán Dávid Laci kollégánknak nem nagyon kellett biztatnia őt a sztorizásra, szívesen beszélt a múlt ködébe vesző ’80-as, ’90-es évekről.

Dávid László: Huszas, köszönöm szépen, hogy elfogadtad az interjú-felkérést. Mi a véleményed a felületünkről? Milyen gyakran látogatod, olvasod az oldalt?

Huszár Péter: Sziasztok! Nagyon köszönöm a megtisztelő felkérést! Bevallom őszintén, csak pár hete vettem észre, hogy van ez a profil a Facebook-on. Amit eddig olvastam tőletek, az mind tetszett. Emlékszem a régi fanzine-re is, nagyon örülök, hogy újra aktív a csapat!

D. L.: Ha már itt tartunk, mi a véleményed a közösségi oldalakról (Facebook, Twitter, Instagram)?

H. P.: A Facebook-ot napi szinten használom; mivel több mint tíz éve külföldön élek, ez egyfajta köldökzsinór a szeretteimhez, a családhoz, a barátokhoz. De rengeteg információt is elérek ezáltal, követek például a szívemnek kedves zenekarokat és lám, te is így találtál rám. 🙂

D. L.: A Facebook-on kívül más közösségi oldalakon is szerepelsz?

H. P.: A Facebook az egyetlen. Régen nekem is volt iwiw-oldalam, illetve van Picasa albumom és G+-om, de azokra ritkán nézek rá.

D. L.: Milyen előnyei, hátrányai vannak ezeknek az oldalaknak?

H. P.: Amit már említettem, hogy a kapcsolattartásban számomra nélkülözhetetlen a Facebook: látom, hogy kivel mi van, hol nyaral, milyen koncertre ment, mennyit hízott, hahaha… De egy konkrét példa: pár hete egy poszt alatt hülyéskedtünk, és írt az egyik rég látott haver (akiről a Facebook-nak köszönhetően tudom, kamionsofőr lett), hogy ”Huszi, itt rakodok ám Bolzano mellett!”. Ment is a privát üzenet a telefonszámommal, ledumáltunk mindent, ajánlottam egy kamionparkolót itt a közelben, mondtam, hogy aludjon már nálunk, és ne a kamionban! Én ugyan este indultam dolgozni, de a nejem – aki még soha nem látta, csak a Face-ről ismeri – érte ment… :-). Amikor később hazaértem, hajnali kettőig piáltunk, dumáltunk az erkélyen; remélem, lesz folytatása, ha megint erre jár!

Valamint jórészt innen, a Face-ről szerzek be minden engem érdeklő információt, legyen az háborús ereklyegyűjtés, vagy albummegjelenések, koncertinfók, zenekar-, esetleg filmhírek. Szinte keresnem sem kell, jön szembe velem a hírfolyamon, ebben a túlontúl felgyorsult világban… És itt a hátránya is: sokan már létezni sem tudnak az okostelefonjuk nélkül, az információs sztráda által biztosított szabadság börtönében élnek. Sokszor egészen fiatalok is, ijesztő, komolyan!

D. L.: Mindezek után egy rövid bemutatkozást kérek szépen tőled!

H. P.: Oké. 1971. április 20-án születtem Nagyatádon. Ott éltem ’84-ig, amikor is apukám leszerelt a seregtől, nyugdíjba vonult, és anyám karrierjét szem előtt tartva Nagykanizsára költöztünk. A középiskolában tizenhat évesen csöppentem bele egy olyan baráti társaságba, amelyik a mostani életemet is meghatározza. Ott lettem igazi „metalzene-függő”, de erről majd később…

Teltek az évek, barátok és barátnők, rengeteg koncert, veszekedések otthon, majd albérletbe költözés. A barátaimmal ekkor rengeteg csodaszép napot és zűrös kalandot éltünk át, de apámnak nem nagyon tetszett ez az élet, és a velem egykorúak közül elsőként, 1990 februárjában elvittek katonának. Soha nem derült ki, hogy apámnak ebben milyen szerepe volt, de gyanítom, hogy jelentős. Nagykanizsáról a „közeli” Szabadszállásra vittek, Kecskemét alá…

’90 februárjában vonultam be, és fél évig rohadtam abban a laktanyában. Ha jól emlékszem, talán öt hétvégére engedtek haza, annak is a fele elment az oda-vissza útra. Csak a barátok és a barátnők levelei és a zene tartott életben. Később Zalaegerszegre kerültem, onnan legalább gyakrabban járhattam haza. Én még 534 napra vonultam, de szerencsénk volt, mert jött a rendszer/gengszterváltás és Für Lajosék egy év után leszereltek bennünket, mondván, nincs rá pénz, hogy benntartsanak bennünket. A sereg alatt beleszerettem egy lányba, akinek az apja étteremtulajdonos volt Zalakaroson, a leszerelést követően náluk kaptam munkát. Az a szerelem már nincs sehol, de a szakma iránti szeretet megmaradt. A mai napig pincérként dolgozom, immár tizenkét éve Olaszországban. Nős vagyok, és van egy 25 éves egyetemista nevelt lányom.

D. L.: A Huszas becenévről mit kell tudnunk? Van valamilyen története?

H. P.: Az óvodában és az általános iskolában még Huszinak becéztek, majd egy barátom, Lippa András (a fent említett középiskolás társaságból) nevezett el Huszasnak, valamikor ’86-’87 környékén. A vezetéknevem Huszár, és ebből lett a Huszi, Huszas becézés. A mai napig ezen a két becenéven szólítanak, sokan a vezetéknevemet sem ismerik, csak azt, hogy Huszas.

D. L.: Mikor, hogyan, kinek/minek a hatására kerültél kapcsolatba a metal zenével?

H. P.: Mint minden fiatal, mi is az idősebbeket lestük, másoltuk. Amikor valamikor a nyolcvanas évek elején hazánkban is bemutatták a Szóljon a rock! című AC/DC-filmet, mi is beültünk rá a moziba. Emlékszem, ez idő tájt jelentek meg az első kitűzők is róluk.

D. L.: Mi fogott meg ebben a stílusban? Metalossá válásod előtt milyen zenéket hallgattál?

H. P.: Mint említettem, az idősebbeket lestük és másoltuk. Nagy Edda Művek-rajongó voltam, utánozva talán ezzel néhány nagyobb fiút az utcánkban, és amikor ’82 telén a nagyatádi vásárcsarnokban koncertet is adtak, kikönyörögtem otthon, hogy ott lehessek! Ez lett életem első meghatározó rockkoncertje! Anyám nevelőtanár volt egy kollégiumban, sok időt töltöttem a munkahelyén, így közvetlenül is kapcsolatba kerülhettem az akkori rockerekkel, vagy ahogy akkor hívták őket, csövesekkel, szakadtakkal.

D. L.: Melyek voltak a legelső albumok/előadók, amelyeket felfedeztél, illetve meghallgattál?

H. P.: Életem első rockalbuma és lemezgyűjteményen első darabja a tizenegy évesen Karácsonyra kikönyörgött Edda 2. lemez volt. Aztán múltak az évek, és keményedett a zenei ízlésem. Érdemes figyelni a sort: Quiet Riot – Metal Health, Van Halen – 1984 (első Jugoton lemezem), AC/DC – Back in Black (pár éves késéssel, szintén Jugoton), Motörhead – Ace of Spades (szintén pár éves késéssel). És amivel minden megváltozott: Iron Maiden – The Number of the Beast és a Metallica – Master of Puppets kazettán. Ez utóbbit kölcsönadtam egy srácnak, aki egy évvel idősebb volt nálam, és onnan ismertem, hogy a húgaink jó barátnők voltak. Alig akarta visszaadni; később ő lett az egyik legjobb barátom, Kolarics Péter.

D. L.: A metalon belül van kedvenc irányzatod, vagy mindenevő vagy?

H. P.: A death, thrash és black műfajokért dobog a szívem, az utóbbi tíz évben pedig a régiek mellett főleg brutal death metalt hallgatok.

D. L.: Melyek azok a metal műfajok/előadók, amelyektől a hideg ráz ki, amelyeket ki nem állhatsz?

H. P.: Hogy kirázna tőlük a hideg, az túlzás, de az énekes előadásmódja miatt nem tudnám a teljes Confessor-életművet végighallgatni, pedig milyen zseniális már a zenéjük…

D. L.: A gyűjtőszenvedélyed mikor alakult ki? Mekkora kollekcióval rendelkezel?

H. P.: A magyar rockalbumokkal kezdtem, és szinte minden fontosabb rocklemez megvan a nyolcvanas évekből. Aztán persze a kazettamásolgatásnak köszönhetően nekem is volt több száz darab, de a sok költözés miatt és azért, mert egy rendetlen disznó vagyok, sokuknak nyoma veszett. Itt olaszban nincs is kazettás magnóm, a megmaradt kazik anyámnál vannak egy dobozban, mára talán ötven darab maradt belőlük. A külföldi vinyl lemezeim száma mára úgy húsz darabra csökkent, csak a szívemnek legfontosabbakat tartottam meg, a többit elajándékoztam (itt olaszban lemezlejátszóm sincs). A CD-im száma kb. 5-600, azért nem tudom pontosan, mert sok van még otthon.

D. L.: Melyek gyűjteményed legféltettebb kincsei, legritkább „példányai”?

H. P.: Az első négy Bathory-lemezre nagyon büszke vagyok, az utolsó kettő eredeti első kiadás. De a „gyűjteményem” kedves darabjai közé tartozik a Slayer Regin in Blood-ja vagy a Sodom Agent Orange-e is, s bár ezeket CD-n is beszereztem, mégsem válnék meg tőlük soha!

D. L.: Benne voltál az úgynevezett tapetrading/kazettacserélgető mozgalomban? Voltak hazai, illetve külföldi levelezőpartnereid?

H. P.: Mi helyileg csereberéltük a kazettákat. Ha valaki felutazott valamiért Pestre, egész biztos, hogy kapott egy kisebb bevásárlólistát. Ha csapatban mentünk, és azonos zenei ízlést követtünk, akkor mindenki különböző kazettát vett meg, hiszen ha hazaértünk (amit egyébként alig vártunk), már másoltuk is át a többieknek a zenét. Így működött ez akkoriban. Volt egy nagyon kedves levelezőpartnerem Egerből, akivel addig soha nem találkoztam, de valamiért megbíztam benne. Feladtam neki az eredeti CD-ket, ő meghallgatta és küldte vissza, mindig nagyon precízen. Később ez az úriember megalapította a Turanian kiadót (üdv, Kriss!). De hasonlóan sikeres zenecserék fűztek Fehér Dávidhoz (Din-Adict, Long Pig stb) is.

D. L.: Olvastad, gyűjtötted esetleg a fanzine-eket is?

H. P.: Persze, abban az időben lehetett ilyen kiadványokat vásárolni az Elektromos Krokodilban és más helyeken, de gyűjteni nem gyűjtöttem őket. A fanzine-ek felkutatása inkább Thrash (Milley Zoltán) barátomra volt jellemző.

D. L.: Egyetértesz azzal, hogy a ’80-as évek volt a metal hőskora/fénykora?

H. P.: Igen, egészen a kilencvenes évek elejéig így éreztem. Hazánkban is sok banda volt, hogy csak a legfontosabbakat említsem underground szinten: Tormentor, Undertaking, Fantom, The Bedlam, Beyond, Detonátor, Atomic, Exit, Butchers stb. Ezeket a zenekarokat volt szerencsém élőben is látni. De a kilencvenes évekre sem panaszkodnék, csak fel kellett emelned a segged otthon, megkeresni a jó koncerteket és túrni a használt lemezboltok kínálatát. Milley barátommal kincseket találtunk a mások által megunt lemezek között. Semmiképpen nem beszélnék metal zenei válságról, mert aki keresett, az talált jó zenéket, de az vitathatatlan, hogy változott és hígult a műfaj.

D. L.: Milyen volt Magyarországon a ’80-as években metalosnak lenni? Szerinted a politikai helyzet rányomta a bélyegét a honi metal mozgalomra?

H. P.: Persze, akkoriban nem mindenki nézte jó szemmel a lázadó fiatalságot, gyakoriak voltak a „példás állampolgári bejelentések” a rendőrség irányába. Elég volt pár önfeledten szórakozó, hosszú hajú srác, vagy egy hajszállal hangosabban hallgatott metál kazetta… Amikor a szüleimmel volt egy kis nézeteltérésem, elköltöztem otthonról egy ismerősömhöz, Prukner Zolihoz. A Szabadság téren, egy belső udvarban volt egy szükséglakása, amit kiadott nekem, mert ő a szüleivel élt. Ez lett a legendás Szab. tér 13-as héder, ahogy akkor neveztük. A szomszédomban maga a Halál lakott, de komolyan: úgy hívták, hogy Halál Anna. Rém kellemetlen és magányos öreg nőszemély volt, aki mindenért felnyomott bennünket a rendőrségen.

Akkoriban egy külszerelő cégnél dolgoztam, és hétfőtől péntekig vidéken gályáztam. Gyakran értem arra haza, hogy vagy húszan tartózkodtak az egyetlen szobából álló szerény hajlékunkban, ahol a vécé is az udvaron volt. Berendezési tárgyainkat egy falimosdó és kempingágyak alkották, no meg a szekrény, amire gyakran gondoltam úgy, hogy magát a házat építették a köré. Aztán az ismerősök innen-onnan beszereztek nekünk rengeteg gumimatracot, így biztosítva a full komfortot ennek a „lakásnak”. Lakótársaim is hamar lettek, hozzám költözött Kola (Kolarics Péter) és Olasz (Varga Laci) barátom. Persze később győzött a józan ész, mindannyian visszaköltöztünk a szüleinkhez, de mai napig emlegetett sztorik forrásai lettek az ott eltöltött, sokszor nélkülöző hónapok. Mondjuk, az akkori rendőri zaklatások nem hiányoznak. Egyszer 500 méteren belül háromszor is igazoltattak a Balaton-parton, de az az akkori korral járt.

D. L.: Milyen metalos viseleted volt?

H. P.: Akkoriban mindenkinek volt munkája vagy tanult. A zsebpénzünkből gyűjtögettük össze a zenékre és a ruházatra valót. Anyámék hamar feladták, és egy idő után már nem vettek nekem semmilyen ruhát, cipőt, inkább az árát adták oda, mi pedig mentünk például a pesti Ecseri piacra. A vonat diákigazolvánnyal olcsó volt, és hamar megtanultuk, hogy mit honnan érdemes beszerezni.

Felkutattuk a legjobb butikokat, ahol a gumis Doringo és Mash farmereket árulták, de többen vettünk ott bőrdzsekit is. Emlékszem, koncertek előtt hosszú sorok álltak a Hunky-Punky, az Elektromos Krokodil, a Hangvárium, később a Junior és a Viking boltok előtt, majd még később a CD-Pince volt mindig tele emberekkel. A Hunky-Punky eladójáról, Somogyi Petiről van egy sztorim: egyszer birka türelemmel magyarázta egy közismerten sérült, de jólelkű, vörös hajú, farmermellényes rockernek a zenekarokat úgy, hogy a srác rámutatott a boltban lévő képekre, Peti pedig beszélt a zenekarokról, valahogy így: Accept, németek, heavy metal, Judas Priest, angolok, heavy metal, ők pedig a Voivod, kanadaiak stb… Peti később a Thrash Mosh Klubot szervezte. Bírtam a fickót! (Mellékelek egy képet, hogyan nézett ki egy death-thrasher ’88-ban.)

D. L.: Hogyan/honnan tudtátok beszerezni az aktuális, friss kiadványokat? Hogyan/honnan jutottatok friss információkhoz?

H. P.: Pesti beszerző utak alkalmával, illetve volt egy ismerősünk, aki fent dolgozott a fővárosban, és némi hasznot rátéve meghozta, amiket kértünk tőle. Friss információkra pedig a metál szaklapból, a Hammerből tettünk szert.

D. L.: Voltak metalra szakosodott lemezboltok Nagykanizsán? Ha igen, milyen kínálattal rendelkeztek?

H. P.: A nyolcvanas években volt egy lemezboltszerűség egy gyerekkocsitárolóból kialakított üzlethelyiségben a Platán soron, akkor nevén a Bolgár hadsereg útján. Az utcafronton egy apró kirakattal, amelyben minden alkalommal megcsodáltam a Motörhead Orgasmatron lemezét. De mi Pestre jártunk áruért, a koncertlátogatások alkalmával szereztük be a friss zenéket. A két nővérem és a bátyám mellett a nagymamám is Pesten élt, tehát viszonylag gyakran megfordultam ott. Később lett egy-két üzlet, de kifejezetten kemény rock muzsikára szakosodott bolt csak a Metal Patkány volt, pár évig, a kilencvenes évek közepétől.

D. L.: „Belülről” te milyennek láttad, és hogyan jellemeznéd a ’80-as évek magyar metal helyzetét? Voltak olyan zenekaraink, amelyek megütötték a nyugati csapatok színvonalát?

H. P.: Szerintem a Tormentor, az Undertaking és a The Bedlam mindenképpen. Csak hát a lehetőségeik erősen korlátozva voltak. Szar cuccokon, szar hangszereken, egy szerény kitörési lehetőségeket biztosító színtérről; még így is egy csoda volt, amit elértek.

D. L.: Amennyiben a politikai helyzet nem lett volna annyira szigorú, az említettek külföldön is értek volna el sikereket?

H. P.: Egy pillanatra vonatkoztassunk el a politikától, vagy inkább mégsem, hiszen végül is a mai napig minden nehézségnek a politika az oka odahaza. Volt egy pár tehetséges zenekarunk, csak hát nagy volt a lemaradás, akár egy német garázs thrash zenekarhoz képest is.

D. L.: Számodra a metal csak egy zene vagy életforma? Mi a véleményed azokról, akik egy idő után hátat fordítanak a metalnak és megtagadják a múltjukat?

H. P.: Életforma! Sajnos már közelebb vagyok az ötvenhez, mint a negyvenhez, mégis metal pólót húzok, szűk farmert és bőrdzsekit viselek. Mindenki annyi éves, amennyinek érzi magát, nem? A nejem legnagyobb örömére továbbra is veszem a lemezeket és a zenekaros pólókat. Szerinte lassan nem lehet tőlük elférni, de mit tegyek, ez szenvedély… Akik pedig megváltoznak, felőlem tegyék, ők a szívük mélyén talán soha nem voltak igazi metal hívők!

D. L.: Tudsz-e/tudtál-e azonosulni a dalszövegekkel? Egyáltalán foglalkozol/foglalkoztál-e a dalok mondanivalójával?

H. P.: Elég sok death metalt hallgatok; ha komolyan venném a sok véres és beteges szöveget, már túl lennék egy pár ámokfutáson. De komolyra fordítva a szót, szeretem, ha a szöveg és a zene összepasszol, de nem kell mindent véresen komolyan venni! Az Obscurity-ben én szereztem a szövegeket, próbáltam több-kevesebb sikerrel minőséget produkálni. A tragikusan korán elhunyt Chuck Schuldiner szövegei például nagyon jók:

„Do you remember when
things seemed so eternal?
Heroes were so real…
Their magic frozen in time”

D. L.: Az adott muzsika hangulata is fontos számodra? Mitől függ, hogy mikor mit hallgatsz?

H. P.: A zene érzelmeket közvetít, érzéseket szabadít fel. Volt, hogy nehéz heteken segített át. Mindig megtaláltam a kedvemhez legjobban passzoló zenét. Ha egy kicsit szomorú vagyok, fel a hangerőt, hiszen a rifforgia a legjobb gondűző!

D. L.: Szerinted van a metalnak összetartó ereje?

H. P.: Abszolúte! Az azonos kinézetű fiatalok anno összetartóak voltak. Számos zenei barátság született egy koncerten: azért ittál vele, vagy kezdtél el valakivel beszélgetni, mert például a kedvenc zenekarod pólóját viselte, vagy hozzád hasonlóan öltözött. Így ismerkedtünk össze barcsi barátaimmal is, akik a dallamos metal zenét játszó Detonic, később pedig a thrasher Butchers körül lebzseltek. Hétvégenként le-lerándultunk hozzájuk Barcsra vagy Nagyatádra. Sok felejthetetlen koncertnek, házibulinak voltam az ilyen barátságok által résztvevője. És persze ők is gyakran meglátogattak bennünket Kanizsán, de számos alkalommal találkoztunk a boglári bornapokon, vagy koncerteken, sőt, futballmeccseken is.

D. L.: Te is szerepelsz az Undertaking-könyvben; hogy tetszik a kiadvány? Elolvastad már?

H. P.: Hű, nagyon hiánypótló anyag, az biztos! Taljánföldre lassan jár a posta, a napokban került hozzám, és időhiány miatt még csak belelapoztam.

D. L.: Az Undertaking magasan kilógott a hazai thrash metal mezőnyből?

H. P.: Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a legjobb öt thrash-black banda között volt (Atomic, Tormentor, Undertaking, Beyond, The Bedlam).

D. L.: Te is játszottál zenekarban, lévén, hogy te hívtad életre az Obscurity-t. Kérlek, foglald össze a zenekar történetét!

H. P.: Az Obscurity-t néhány cimborával alakítottuk, akikkel a Platán sörözőben bandáztunk, Ők régebben főleg a Nyírfa Terror tagságát adták, ami egy punk-thrash vagy milyen banda volt. Beszélgetni kezdtünk, hogy kellene valami zenét csinálni, mert így nagyon halk a város. Az első felállást Horváth Tamás (Ketti), Darabos Gábor (Kisdara), Matola János (Mató) és Horváth Gábor (Woodoo), valamint jómagam adtuk. Később a tagsor szinte teljesen kicserélődött, játszott nálunk Fazekas Sándor (Sanya), Nagy Krisztián (Krisztus), Boross Barni és az Art of Butchery frontembere, Tóthmárton Szabolcs (Szőr) is, ő dobolt. Ketti nagymamájánál próbáltunk a Pivári utcában, egy huzatos műhelyben. A stílusunk death-thrash volt, a szövegek pedig magyarul születtek. Volt pár koncertünk is, illetve majdnem elindultunk egy tehetségkutatón is, csak útközben felrobbant alattunk a Skodám motorja… Máig szeretettel gondolok vissza a Cold Reality-s barátainkra Nagyatádról, a dunaújvárosi Testimony-ra, a pécsi Malediction-re és a zalaegerszegi Age Of Agony-ra.

Tehát Kanizsán a Pivári utcában, abban a télen és nyáron is hideg műhelyben próbáltunk hétvégenként az Art of Butchery-vel közösen, közös cuccokon. Felvettünk egy házi demót és egy „profit” Dugónál, a Dalton stúdióban. A házi felvételről van egy sztorim: mivel az ének és a gitárcucc állandóan összegerjedt, meghosszabbítottuk a mikrofon zsinórját, és míg a zenekar a műhelyben játszott, én a szomszédos disznóólban énekeltem fel a részemet, amely akkor szerencsére gazdátlanul állt!

Az igazi felvételt ’98 februárjában rögzítettük, nagyon kevés pénzből és nagyon rövid idő alatt. Egyetlen szombat-vasárnap rántottuk fel, öt szám szerepelt rajta és A romlás hajnalán címet viselte. Hiába volt a kedvező Metal Hammer kritika, kevés fogyott belőle. A kiadott 66 példány elkelt, de ez ugye nem túl nagy szám. Akkoriban azonban még lelkes voltam, így nem fogtam fel kudarcként.

Jöttek a tagcserék, az új emberek alig akartak próbára jönni, és amikor Ketti is kiszállt, hamarosan feloszlottunk. Máig őrzöm a két felvételt, és néha meghallgatom őket. Bevallom, ma sok mindent másképp csinálnék, talán másokkal is, de azért összességében büszke vagyok, mert amit akkor tettünk, azzal a mai napig tudok azonosulni!

D. L.: Hogyan emlékszel vissza a ’90-es évek megváltozott zenei klímájára? Véleményed szerint az akkoriban felbukkant trendeknek (grunge, hip hop/rap/hardcore, pop/punk, nu/modern metal) milyen hatása volt/van a metal színtérre?

H. P.: Nézd, a zene, akárcsak a történelem, bizonyos időközönként ismétli önmagát. A nyolcvanas évek elején ott volt a punk hullám, majd a heavy metal, aztán jött a thrash, azt váltotta a death, majd megint jött a black metal. Aztán a kilencvenes évek közepén egy kicsit kifújt a death, megint jöttek a punk, vagy inkább annak mondott bandák. A kétezres évek vége felé megint tanúi lehettünk egy thrash hullámnak, sok régi visszatérő zenekarral erősödött a színtér és így tovább… Persze kétségtelen tény, hogy a kérdésedben felsorolt trendek mind befolyásolták a metál színteret; nagy, stílusukat megváltoztató zenekarokra külföldön és itthon is akad példa. Kettőt említenék: a Morgoth-ot és a Beyond-ot, szerencsére mindkettő észhez tért.

D. L.: Kérlek, sorold fel a számodra minden idők 10 legjobb, legklasszikusabb lemezét és borítóját, és indokold is meg, hogy miért ezeket választottad!

H. P.: Oké, de ez nem sorrend, ezekhez az albumokhoz tényleg szép emlékek fűznek.

Bathory – The Return. Ez a lemez maga a gonosz! A lemez hallgatása közben hosszú ideig tudtam tanulmányozni a borítót, és lám, évekkel később, sőt még ma is eszembe jut, ha felnézek az égboltra és pont ilyen az éjszakai látvány. The Return of Darknes and Evil…

Death – Leprosy. Ennek az albumnak a hatására tollat ragadtam, és írtam a zenekarnak. Sima autogramkártyát kértem tőlük, és biztosítottam őket, hogy milyen fasza ez a lemez! Pár hónap múlva írt a Halál, hogy ők is meglepődtek a sikeren, másfél láb magasan állt náluk a levélhalom, amikor visszatértek egy amcsi miniturnéról. A merch jelenleg átszervezés alatt (akkor azt sem tudtam, hogy mi az), úgyhogy írjak majd újra, addig küldenek katalógust. Baráti üdvözlettel: Bill Andrews. A következő budapesti utam alkalmával a Leprosy-lemezborítót a Bathory Under the Sign…-jának társaságában bevittem a Kertész utcai Junior pólóboltba, ahol pólókat nyomtak a borítórajzokról, az ismert végeredménnyel… (Már aki emlékszik rájuk, borzasztó lett mindkettő!) A jutalmam két póló volt, naná, hogy másikakat választottam!

Massacre – From Beyond. Megunhatatlan klasszikus, sajnos csak egyszeri, megismételniük nem sikerült. A borító, háááát, de a zene az mestermű!

Slayer – Reign in Blood. Mérföldkő, egy igazi thrash-alapmű! Nincs ezen mit ragozni, a borító is tetszik.

At the Gates – Slaughter of the Soul. Egy adrenalinbomba, bármikor meg tudom hallgatni. Ezen a lemezen nem fog az idő! Amikor az a nagy deathcore-láz volt, és minden gombafejű szépfiú olyan nagyon kemény volt, a lemezt elvittem egy ismerősöm fiához, aki pont azokra a zenékre volt rákattanva. Nevelő szándékkal tettem, figyelje inkább ezt, minden innen indult. Gondoltam, hátha meggyőzi a zene, de nem…

Pokolgép – Totális metal. Meghatározó anyag, az első magyar metal lemez. Több példányban is megvettem, mert előfordult, hogy kölcsönadtam és nem került vissza hozzám. Manapság már nem nagyon hallgatom, de letagadhatatlanul hatással volt rám.

Sodom – Agent Orange. Az egyik legjobb, ha nem a legjobb anyaguk! Imádom a dupla borítót, a zene pedig top death-thrash muzsika!

Bathory – Under the Sign of the Black Mark. Quorthon alaposan körbejárta a black metalt, ez a kedvenc lemezem tőle! Alapmű, pont!

Messiah – Choir of Horrors. Ez egy fájóan alulértékelt album, imádtam, imádom!

Napalm Death – Harmony Corruption. Az egyik kedvenc death metal lemezem.

Plusz egy, csak hogy egy mai is legyen közöttük:

Cytotoxin – Radiophobia. Technikás brutal death németföld keleti részéről.

D. L.: Melyek voltak életed legjobb, legmeghatározóbb koncertjei?

H. P.: Hú, sok volt… Az első rockkoncertem, az a bizonyos Edda le is tette az alapokat. Éppen ezért számomra soha nem volt furcsa, és aki akkor jól ismert, annak sem volt az, hogy anno egy Ricse koncert kezdésére vártam Nagykanizsán az Olajban, a következő héten pedig már a PeCsában tomboltam az Obituary-n. De alapjában véve azért death metálosnak tartom magam még ma is. A következő meghatározó koncert 1988. április 30-án, a Vasmunkás téren került megrendezésre. Ez volt a Black Metal Akció. Pont a buli előtt vettük fel a kapcsolatot a Tormentor zenekarral, akiktől rendeltem egy demót, amit úgy küldtek meg, hogy ennek az eseménynek a plakátjába volt csomagolva. Nem is kellett ennél nagyobb invitálás!

Kidöcögtünk a HÉV-vel Csepelre, ahol a koncert előtt egy melós kocsmában melegítettünk be, ahol a csapolt sör 8 forint volt, és a falakon látszottak a pénteki tömegverekedések nyomai. A budi – nem tudom szebben mondani – egy tyúkudvar végén volt, tele kotkodáló szárnyasokkal. Maga a koncert azóta kultikus lett black metal körökben, bár nekünk akkor fogalmunk sem volt, hogy történelmet látunk, mi csak jól éreztük magunkat. A fellépők között ott volt a Trepan, a Detonator, a Mayhem, a Fantom és persze a Tormentor. Az este fergeteges volt, de a visszaút már nem volt ilyen vidám történet. A Déli pályaudvaron lefújt bennünket egy túlbuzgó rendőr könnygázzal a vonatfülkében, mert a megengedettnél előbb szálltunk fel a hajnali vonatra, amire egyébként volt jegyünk. Ez akkoriban nem volt ritkaság, mármint a hosszú hajúak igazoltatása és zaklatása. Aztán 1988 szeptemberében ott volt az a bizonyos Metallica-koncert az MTK stadionban. Ma már hihetetlen, de 300 forint volt a küzdőtéri jegy. Aztán a Sacred Reich–Sepultura a PeCsában, vagy a Dismember, az Obituary, a Napalm Death, és amire jó sokat vártunk, az első budapesti Slayer-koncert ’94 telén. Végül, de nem utolsó sorban, három vagy négy Thash Mosh Klub bulin is voltam vidékiként, mindegyik nagy élmény volt!

D. L.: Huszas, köszönöm szépen a válaszaidat, minden jót kívánok!

H. P.: Én köszönöm a lehetőséget! Sziasztok és jó munkát a Rattle Inc.-hez!