Generációváltás

Néhány évvel ezelőtt, egy baráti társaság tagjaként valahogy elkeveredtem egy Kaukázus-koncertre. Ott döbbentem rá, hogy elszaladt az idő: akik ott szórakoztatták a közönséget, 15-20 évvel voltak fiatalabbak nálam, kis túlzással a fiaim (na jó, az unokaöcséim) lehetnének.

A régi hőseinkkel együtt öregszünk, ha azonban új és új kedvenceket találunk magunknak, számítsunk rá, hogy míg mi korosodunk, a színpadon áll az idő: a zenészek legtöbbje 25-30 éves korára ér fel a csúcsra, de azon se lepődjünk meg, ha egyes sztárbandák átlagéletkora 20-22 év körül mozog.

A bátyáim lehetnének

Hogy mindezt néhány példával szemléltessem: a Black Sabbath tagjai, akikért a ’80-as évek elején rajongtam, 1948-as (Geezer 1949-es) születésűek, s így nagyjából a nagybátyáimmal egykorúak. James Hetfield-ék, akik annak az évtizednek a második felében álltak nálam az első helyen, 1962-ben, illetve 1963-ban látták meg a napvilágot; mindig is a bátyáimként tekintettem rájuk.

Layne Staley velem egykorú (volt)

’90-es évekbeli kedvenceim, például Layne Staley (R.I.P.) és Mike Portnoy-ék (John Petrucci, John Myung, Kevin Moore – Dream Theater) ’67-esek, vagyis velem egykorúak. Greg Mackintosh viszont már 1970-es, Nick Holmes 1971-es (Paradise Lost), Jesper Strömblad 1972-es, Anders Fridén 1973-as (In Flames) születésű – ők már az öcséim lehetnének, ahogy a Sepultura tagjai is.

Legfrissebb kedvenceim pedig akár már egy tízessel is fiatalabbak nálam. Ez is belefér még, de Kaukázusra azért nem fogok csápolni…

Paradise Lost: nálam fiatalabbak
A cikk szerzője: Coly858 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*