Egy időben, talán a ’80-as évek második és a ’90-es évek első felében szinte kötelező volt egy-egy jól megválasztott feldolgozást tenni a lemezek végére (vagy „elrejtve” a közepére); persze olyan zenekarok is akadtak, akik nem álltak be a sorba, és kizárólag saját dalokat jelentettek meg. A single-k, maxik és EP-k arra adtak jó lehetőséget, hogy az előadók megmutassák ilyen irányú ambíciójukat és képességeiket, leróják tiszteletüket az őket inspiráló elődök előtt, ugyanakkor az idegen téma el is különüljön a zenekar saját anyagától. Valamivel később (ebben a Metallica volt az úttörő The $5.98 E.P.: Garage Days Re-visited című lemezével) a zenekarok vagy a kiadók már külön korongon jelentették meg a feldolgozásnótákat, előbbiek a saját munkáikat, utóbbiak valamilyen tematika szerint a különböző csapatokét.
De mit is értsünk feldolgozás alatt? Az „egy az egyben”-t nem nevezném annak. Hiába a Dream Theater ennek a „műfajnak” az istencsászára (mert hogy az), ha az interpretáció kimerül abban, hogy hangról hangra eljátsszák a nagy elődök (Pink Floyd, Deep Purple) klasszikusait.
A mások dalát előadó csapat tegyen hozzá valami újat, például hangzásban; játssza más tempóban, alakítsa a maga arculatára. Mi a poén abban, ha egy Judas Priest-kópia zenekar Judas Priest-et játszik? Azt tribute-nak hívjuk, tiszteletadásnak, nem feldolgozásnak.
Azt gondolom, annál biztosabb a siker, minél inkább egy másik műfajhoz – komolyzenéhez, pophoz – nyúl az átdolgozó. Mindehhez természetesen az is kell, hogy jó művet válasszon, és a maga változatát profin adja elő. Ebben a műfajban még az is előfordul, hogy annyira nem ismerjük az eredeti előadót, hogy azt gondoljuk, a kortárs csapat saját dalát halljuk, holott nem (Judas Priest: Diamonds and Rust, Gamma Ray: Gamma Ray). Az is gyakori, hogy az ember a feldolgozást hallva kap kedvet az eredetihez.
A komolyzenéből merítők közül elsőként Yngwie J. Malmsteen és a Mekong Delta (na meg persze az Undertaking) jut eszembe. Mások inkább csak részleteket, motívumokat emelnek be alapvetően metal stílusú szerzeményeikbe, amivel akarva-akaratlanul klasszikus zenei műveltségünket is bővítik. Az Accept így vitt bennünket közelebb Beethoven-hez (Metal Heart – Für Elise), a Stormwitch Mozart-hoz (Rondo alla Turca – Török induló), a Helloween Grieg-hez (Gorgar – In the Hall of the Mountain King) és így tovább.
A popzenéből vett alapanyag pedig erőteljesen lekerekíti a zord megszólalású csapatok megszólalásának sarkait, bár azért egy Britney Spears-számot hallani a Children of Bodom-tól nem mindennapi élmény. Ha már itt tartunk, az is jól tud elsülni, ha nő ad elő férfihangra írt számot és fordítva (The Gathering – Dead Can Dance, Jorn Lande – Tarja Turunen stb).
A tiszteletadást poénra is lehet venni, ahogy azt a Beatallica teszi, amikor Beatles-dalokat játszik a Metallica stílusában. És a puska fordítva is el tud sülni, amikor metálnótákat adnak elő klasszikus zenei képzettségű vagy popelőadók. Ebben az Apocalyptica viszi a prímet; de említhetném Shakirát, aki egyik koncertjén a Metallica Nothing Else Matters-ét interpretálta; Tori Amos-t, aki a Nirvana Smells Like Teen Spirit-jét lírásította; vagy a veterán Paul Anka-t (Diana, You Are My Destiny) aki egész lemezt (Rock Swings, 2005) szentelt annak, hogy adjon kortárs pop- és rockslágereket (többek között a Soundgarden Black Hole Sun-ját, a Van Halen Jump-ját és a már említett Smells Like Teen Spirit-et) adjon elő szving-stílusban. Nos, elég meghökkentő a végeredmény…
Napestig írhatnám az általam ismert cover-eket; egyes vállalkozó kedvűek külön kompilációkat is összeállítanak ezekből; kiadók jelentetik meg gomba módra a nagy előadók előtti tiszteletadásként az ilyen jellegű kiadványokat. Inkább néhány (tucat) kedvencet említek, olyan dalokat, amelyek szerintem jól sikerültek. Ki is egészíthetitek a listát, a lényeg, hogy a feldolgozás legyen más, legyen máshogy jó, mint az eredeti.
1000 Homo DJ’s: Supernaut (Black Sabbath)
Anthrax: Antisocial (Trust)
Anthrax: Friggin in the Riggin (Sex Pistols)
Anthrax: Got the Time
Anthrax: Pipeline (The Chantays)
Artillery: Razamanaz (Nazareth)
Blind Guardian: Dream a Little Dream of Me
Blind Guardian: Hallelujah
Blind Guardian: Mr. Sandman
Blind Guardian: Spread Your Wings
Children of Bodom: Somebody Put Something in My Drink (The Ramones)
Death Angel: Cold Gin (Kiss)
Dream Theater: Love Lies Bleeding (Elton John)
Edguy: Hymn (Ultravox)
eXcel: Message in the Bottle
G3: Going Down (Jeff Beck?)
G3: Keep On Rockin’ in the Free World (Neil Young)
Gamma Ray: Gamma Ray
Gamma Ray: It’s a Sin (Pet Shop Boys)
Girlschool: Race with the Devil
Grip Inc.: Paint It Black
H.I.M.: Wicked Game (Chris Isaak)
Helloween: Hocus Pocus (Focus)
In Flames: Everything Counts (Depeche Mode)
Judas Priest: Diamonds and Rust (Joan Baez)
Marilyn Manson: Sweet Dreams (Eurythmics)
Megadeth: These Boots (Are Made For Walking, Nancy Sinatra)
Metal Church: Highway Star (Deep Purple)
Metallica: Last Caress (Misfits)
Metallica: Tuesday’s Gone (Lynyrd Skynyrd)
Mordred: Super Freak (Rick James)
Mr. Big: Sufragette City
Nevermore: Love Bites (Judas Priest)
Nightwish: Over the Hills and Far Away (Gary Moore)
Nevermore: The Phantom of the Opera (musical)
Paradise Lost: Walk Away (Sisters of Mercy)
Rammstein: Das modell (Kraftwerk)
Red Hot Chili Peppers: Fire (Jimi Hendrix)
Sepultura: The Hunt (New Model Army)
Sepultura: Symptom of the Universe (Black Sabbath)
Slayer: In-a-Gadda-da-Vida (Iron Butterfly)
Talisman: Frozen (Madonna)
The Gathering: In Power We Entrust the Love Advocated (Dead Can Dance)
Therion: Summer Night City (ABBA)
Trouble: Porpoise Song (The Monkees)
Type O Negative: Cinnamon Girl (Neil Young)
Type O Negative ft. Ozzy Osbourne: Pictures of Matchstick Men (Status Quo)
Voivod: Astronomy Domine (Pink Floyd)
Volbeat: I’m So Lonesome I Could Cry (Hank Williams)
Volbeat: Making Believe (Jimmy Work)
White Zombie: Blitzkrieg Bop (The Ramones)
Within Temptation: Summertime Sadness (Lana del Rey)
Xentrix: Ghostbusters
Leave a Reply