Azt hiszem, senkit nem lep meg az a kijelentésem, hogy a nyolcvanas évek végét, kilencvenes évek elejét tartjuk a thrash metal aranykorának. Unos-untalan ismételgetjük azokat a bandákat, lemezeket, amelyek óriási sikereket értek el a rajongók körében. Nem is kezdek bele a felsorolásukba, mert – szerencsére – hosszú lenne, meg egyébként is a legtöbben képben vannak ezeket illetően. Az Evildead zenekar is a legjobbkor bukkant fel, pont abban az időben, amikor sorra jöttek ki a mára már klasszikusnak mondott thrash lemezek, így nekik is megadatott, hogy letegyék a névjegyüket.
Juan Garcia gitáros az Evildead együttes előtt már bizonyított az Agent Steel és az Abattoir zenekarokban, és miután elhagyta ezeket, Mel Sanchez-zel (basszusgitár, ex-Abattoir) megalapította a zenekart, amelyhez Phil Flores (ének), Mark Caro (gitár) és Rob Alaniz (dob) csatlakozott, de Caro helyét gyorsan átvette Albert Gonzalez. A nagylemezt megelőzte a Rise Above EP, amely ugyanabban az évben jelent meg.
Mivel akkoriban gombamód szaporodtak a thrash bandák, néhányan ezáltal meglovagolva a hullámot, csak azoknak volt esélyük az életben maradásra, akik valami egyéni dologgal rukkoltak elő. Az Evildead-nek ez sikerült is, ám mégsem lett hosszú életű a zenekar.
Akkortájt a hardcore és a metal eléggé külön utakon járt, de elindult egy olyan tendencia, hogy páran megkísérelték a két stílust egymásba integrálni. Az Evidead is ezek közé a bandák közé tartozott, de mégsem nevezhetjük a zenéjüket tisztán crossover-nek. Phil Flores kiabálós és hadarós éneke, a gyors tempók, valamint az aktuális politikai és társadalmi problémák feszegetése a szövegekben a hardcore vonalat erősíti, Garcia és Gonzalez viszont – ötletes, agyafúrt riffjeikkel, valamint technikás szólóik révén – a thrash metal oldalt képviselik, ráadásként a dobjáték is kellően változatos, ami ugyancsak erre az irányzatra jellemzőbb. Viszont, ahogy azt már többször leírtam, nem a skatulyázás a lényeg, hanem a zene minősége. Abba pedig nem lehetett belekötni.
Az Annihilation of Civilization egy remek album, amellyel gyorsan nevet szerzett magának a zenekar. Rövid intro után, mint egy megvadult falka, úgy indul be az első dal, később lelassul középtempóra, de összességében végig egy gyorsvonat sebességével száguld a nóta. Tulajdonképpen ez jellemző az egész korongra: szélvész-gyors, nyaktörő tempók, lassabb kiállások, tekerős gitárszólók (de még akusztikus gitártémával is találkozhatunk), egyszerű, ám hatásos refrének, amelyeket időnként úgynevezett „csordavokállal” adnak elő. Olyan erő és lendület van ezekben a nótákban, hogy aki nem rázza a fejét, vagy nem kapja elő a léggitárt, az süket.
Minden dal telitalálat, de két számot kiemelnék. A Living Good középtempóval indul, majd szépen lelassul, aztán egyszer csak a basszusgitár viszi a prímet, majd kegyetlenül begyorsul a dal, és egy olyan zseniális szólót pakolnak alá, amit bármelyik zenekar megirigyelhetne, majd a refrént együtt üvölti az egész zenekar. Ez egy jó kis esszenciája a lemeznek.
A másik dal is a legjobbak közé tartozik zeneileg (Parricide), de ezt a számot a szövege miatt említem meg. A címe mindent elárul (szülőgyilkosság), nagyon durva és megrázó. Az itthoni közvéleményt is sokkolta (na, azért nem annyira): történt ugyanis, hogy az általam szeretett és rendszeresen vásárolt EZL fanzine-ben megjelent a dalszöveg fordítása, és pont akkoriban egy elmebeteg fiatal kinyírta a családját. Már nem emlékszem, hol történt a dolog, de sátánista gyilkosságként terjedt el a köztudatban. Hallani lehetett azt a városi legendát, hogy a dalszövegnek is köze volt a gyilkossághoz, majd ezen továbbmenve az is pletykaként terjedt, hogy a rendőrség ki is hallgatta a főszerkesztőt (Soci) és házkutatást tartott nála. Szerencsére ez nem volt igaz, egy későbbi EZL számban cáfolták is a hírt.
Visszatérve az együtteshez, az Annihilation of Civilization egy nagyon ütős bemutatkozó album lett, amire joggal lehetett büszke a zenekar. Két év múlva megjelent a The Underworld, ami szintén remek lemez lett, de én már éreztem rajta a hanyatlást, nekem annyira már nem tetszett, mint a debütáló korong, ráadásul a kiadása előtt beindult a népvándorlás, sok volt a tagcsere, ami sosem tesz jót egy zenekar pályafutásának.
A harmadik lemez készítése közben feloszlott az együttes, majd 2008-ban újjáalakultak, két évre rá új énekessel (Steve Nelson) koncerteztek is, aztán újra „elsüllyedtek”, hogy 2016-ban megint újjáalakuljanak. Folyamatosan ígérik az új lemezt, és amíg aktívak, addig az esély is megvan rá. A remény hal meg utoljára. Örülnék neki, ha hamarosan megjelenne egy Annihilation… szintű korong.
Leave a Reply