A lemezborítók, illetve zenekari logók funkciója (legalábbis megvan az a feladatuk), hogy felkeltsék a hallgató figyelmét az adott kiadvány iránt, és egyben tájékoztassák, hogy milyen zenét rejt a szóban forgó hanghordozó. Jó esetben elég ránézni egy lemez frontjára, és nagyjából képet kapunk a hallgatnivalóról, tisztában leszünk a műfajjal.
Erre a tételre nagyon jó bizonyíték cikkem tárgya, a legszebb az egészben pedig az, hogy egy szemernyi csalódást nem okozott, mi több, stílusában az idei év eddig általam hallott egyik legjobb alkotása. A mexikói trió a stoner metal mellett kötelezte el magát. Nem szeretek úgy írni egy lemezről, hogy elkövetőinek pályafutásával, múltjával nem vagyok tisztában, ha nem áll rendelkezésemre megfelelő mennyiségű információ a bandát illetően. Sajnos ez a csapat nem kényeztetett el adatokkal, Facebook-oldalukon csupán nyúlfarknyi leírás található róluk, ráadásul az is spanyolul. Mindössze annyit sikerült róluk megtudnom, hogy egy fiatal, 2013-ban alakult formációról van szó, a felállást Gibran énekes/gitáros, JB basszusgitáros, illetve Max dobos alkotja, ez pedig az első alkotásuk, amelyet a Rec On stúdióban, a keverésért és maszterizálásért felelős Jorge Trejo segítségével rögzítettek.
A kiindulópontot, az alapot a Black Sabbath Master of Reality című mesterműve jelenti; a srácok nagyon elkapták a hangulatot a felvételek folyamán. Minden, a stonerre jellemző ismérv megtalálható az anyagon, azaz mélyre hangolt, búgó basszusfutamok, itt-ott „vinnyogó”, ízes riffek, szólók, megbízható, pontos dobok, lélekkel, érzelmekkel teli ének, vokálok. Nem sok értelme van ízekre szedni az albumot, az olyan kiváló tételek, mint a Free Woman, a Space Rocket, a Goin Under vagy a Green Mountain Side önmagukért beszélnek. Két instrumentális tétel is elhangzik, mégpedig a Dune, valamint az akusztikus Into The Maelstrom formájában. Előnye a félórás lemeznek, hogy mondanivalójukat lényegre törően adják elő a zenészek, nincsenek hosszú jammelések, elszállások, utazások, nem terjeng a fűszag a szobában.
Az az igazság, hogy a korong rendesen kibélelte a CD lejátszómat, gyakran érzek késztetést arra, hogy meghallgassam, és nagyon jó hangulatot vált ki belőlem. Nem túlzás azt állítani, hogy simán odahelyezhető a korai Kyuss, Spiritual Beggars művek mellé, abszolút nem lóg ki a sorból. Kizárólag csak ajánlani tudom a műfaj híveinek.
Leave a Reply