Úgy gondolom, érdekes vitaalap lehetne a „mi történt volna, ha a Metallica 1982-ben nem teszi át a székhelyét Los Angeles-ből San Franciscó-ba?” téma. Ma már tudjuk, hogy a ’80-as évek közepén kibontakozó Bay Area-i thrash színtér számára ők jelentették a táptalajt, egyfajta katalizátorként, később pedig követendő példaként tűntek fel, hatásukra gomba módra kezdtek el szaporodni a thrash bandák az öböl környékén, illetve szerte a világon.
A Bay Area színtér kialakulásának kezdete a ’70-es évek végéhez, a ’80-as évek elejéhez köthető. Anvil Chorus, Exodus, Sinister Savage (később Griffin), Metal Church (igen, innen indult el a zenekar), Control, Metal Mania fanzine, KUSF rádió (Ron Quintana, Ian Kallen) – ezek voltak a kezdetek, az első lépések.
Az 1982-ben, unokatesók által létrehozott Death Angel az elsőgenerációs öbölmenti bandákhoz tartozik. A legfiatalabb zenészeket tömörítő csapat voltak akkoriban, hogy mást ne mondjak, Andy Galeon dobos tízéves volt, amikor a zenekar megalakult. „Szimpla” heavy metal együttesként kezdték pályafutásukat, első demójuk a ’83-as Heavy Metal Insanity volt. Ekkor még csak négyen alkották a csapatot, Rob Cavestany gitáros és Dennis Pepa basszusgitáros látta el az énekesi teendőket, kvintetté pedig egy évvel később, Mark Osegueda énekes (szintén unokatestvér és roadie-ként dolgozott a bandának) csatlakozásával váltak. A ’85-ös Kill As One demón már Mark hangja is hallható, a felvétel producere pedig nem más volt, mint Kirk Hammett a Metallica-ból. Az első demónál jóval súlyosabb, keményebb muzsikát tartalmazott a Kill As One, amellyel a Death Angel egy csapásra letette névjegyét az underground asztalára.
1986. június 15-én a csapat bevonult a Santa Rosa-i (Kalifornia) Banquet Sound stúdióba, és két nap alatt, Davy Vain segítségével rögzítette az 1987. április 23-án megjelent The Ultra-Violence albumot. Megkockáztatom, minden idők egyik, ha nem a legbrutálisabb bemutatkozása lett a korong. Elég egy pillantást vetni a zseniális borítóra, és rögtön leveszi az ember, hogy miről is van, lesz szó a lemezen. Ahogy a cím is mondja, ultra erőszakos thrash metalról. Ha összevetjük a The Ultra-Violence-t a ’87-ben megjelent thrash alkotásokkal (a teljesség igénye nélkül: Kreator – Terrible Certainty, Sodom – Persecution Mania, Necrodeath – Into the Macabre, Blood Feast – Kill for Pleasure), illetve a ’87-es thrash debütálásokkal (pl. Heathen – Breaking the Silence, Testament – The Legacy, Sacred Reich – Ignorance), kijelenthető, hogy brutalitásban, agresszivitásban a lemez toronymagasan felülmúlja azokat, talán csak a Terrible Certainty veszi fel vele a versenyt ebben a tekintetben.
A nyitó Thrashers-ben a banda összefoglalja mindazt, amiről a lemez és ők maguk is szólnak: vadság, nyersesség, pusztítás, agresszió, változatosság. A filippinó srácok gyakori váltásokkal színezték dalaikat, azonban az agresszivitásból sem engedtek. Kíméletlenül szaggató riffek, briliáns szólók, mennydörgő, őrlő basszus és változatos dobmunka jellemzi a Dennis Pepa által énekelt dalt. Az ekkor még mindig csak 15 esztendős Andy Galeon olyan teljesítményt nyújt a dobfelszerelés mögött, hogy az ember nem hisz a fülének, az akkori thrash mezőny képviselőinek háromnegyedét simán ledobolta a fiú.
Az Evil Priest őrlő basszuskiállása azt sugallta, hogy a funky sem állt távolt a csapattól, amely hatás az Act III-on domborodott ki a legjobban. Ettől a daltól kezdve veszi át a mikrofont Mark Osegueda, aki a dallamos énektől az eget rengető sikolyokon át az üvöltésig bezárólag mindent felvonultat. A dallamos énekre a megklipesített Voracious Souls akusztikus részekkel operáló „Men without anguish / Men without fear / Men chosen to ride / The earth evil confrontation nears” sorai jelentik a legjobb bizonyítékot.
A Kill As One-ban azt mutatja meg a banda, hogy a tradicionális heavy metal sem hagyta őket hidegen, Rob Cavestany és Gus Peppa galoppozós riffekkel rukkolnak elő, de Mike (Destruction) gitárjátéka, annak hatása is megfigyelhető a szerzeményben. A címadó tétel nem más, mint egy instrumentális, 10 és fél percben előadott technikai bemutató, a virtuozitás, a magabiztos (fölényes) hangszerkezelés iskolapéldája. A korong vége felé sem lankad a sebesség, mind a Mistress of Pain, mind a Final Death első osztályú thrash szerzemények. A záró, kétperces I. P. F. S. pedig egy kis hülyéskedés.
Mark Osegueda egy 2003-ban adott interjúban elmondta, hogy a cím az Intense Puking Feeling Syndrome (heves hányásérzet szindróma) rövidítése volt, de nem volt világos, hogy ezt komolyan gondolta-e. Hallható, hogy sem a korai Metallica, sem a Slayer, sem a Dark Angel, sem az Exodus nem volt ismeretlen a fiatalok előtt, és gyakori váltások ide, gyilkos intenzitás oda, a dallamoknak, refréneknek (pl. Voracious Souls, Kill As One, Mistress of Pain) köszönhetően a szerzeményeket könnyű memorizálni.
A demó mindhárom felvétele (Thrashers, Kill As One, The Ultra-Violence) felkerült a lemezre, utóbbi egy perccel rövidebb lett a demóverzióhoz képest. Két újrakiadás is létezik az albumból, az egyiken a Kill As One, a másikon a Heavy Metal Insanity demó szerepel bónuszként, míg 2012-ben a Rykodisc adott ki egy digitálisan remaszterizált, a korong 25. születésnapját ünnepelendő változatot. A nagyon nyersen, brutálisan megszólaló lemezből négy hónap leforgása alatt 40 ezer példány fogyott, ami akkoriban nagyon jónak volt mondható.
Ezt követően a ’88-as Frolic Through the Park-on (szintén Davy Vain producelte) a csapat valamelyest visszavett a pusztításból, és a változatosságnak kezdett teret engedni, a ’90-ben kiadott Act III (ezt már a Geffen gondozta) pedig kis túlzással szakított a thrash-sel, az lett a banda legkiforrottabb, legváltozatosabb műve. Igazságtalanságnak tartom, hogy a Death Angel úgy istenigazából soha nem tudott kitörni a kultikus státuszból, lemezeik révén sokkal többre voltak hivatottak, sokkal többre vihették volna, pláne akkor, ha a kiadó nagyobb támogatásban részesíti őket, és a ’90-es turnén nem következik be az a bizonyos buszbaleset.
Sajnos a banda feloszlott, de a zenészek nem szívódtak fel, The Organization néven tovább folytatták pályafutásukat, értelemszerűen már más muzsikával. 2001-ben alakultak újjá a Chuck Billy és Chuck Schuldiner gyógykezelését támogató Thrash of the Titans fesztiválra, majd 2003-ban Európába is átjöttek. Letaglózó élő erejükről anno mi is meggyőződhettünk a Mega Pubban. A manapság is aktívan koncertező és lemezeket készítő Death Angel-ben már csak Mark Osegueda és Rob Cavestany képviseli az ős tagságot; a csapat nem enged a minőségből, megbízhatóan nyomják a thrash metalt. Mindent egybevetve, ha csak egyetlenegy lemezüket kellene megjelölnöm, mint legklasszikusabb alkotásukat, akkor az mindenképpen a The Ultra-Violence lenne.
Leave a Reply