Vajon 4-5 (de akár 8-10) meghallgatás után kijelenthető-e egy albumról, hogy van olyan klasszikus, mint nagy elődei (vagy éppen ellenkezőleg: hogy az utókor az alkotó felejthetőbb művei közé sorolja majd az anyagot)? Valószínűleg nem. Az időtényező is fontos szerepet kap abban, hogy egy lemez elfoglalja méltó helyét az előadó – jelen esetben Glenn Danzig – életművében.
Barátkozom ezzel az albummal, igyekszem megszeretni, de azt már most kijelenthetem, hogy a nyomába nem ér a korai Danzig-alkotásoknak, „Black Elvis” első négy lemezének. Híján van azok lendületének, zenei és hangulati sokszínűségének, s bár van rajta néhány jó szám, igazán fülbemászó dallamokkal, nagy „slágerekkel” nem kényeztet el bennünket a csapat névadója, aki egyébként valamennyi nótát maga jegyzi.
A Zozzie által a közelmúltban méltatott Blackacidevil kivételével valamennyi Danzig-lemezt szívesen hallgatom, de a hatodik album (Danzig 6:66: Satan’s Child) óta nem érzem, hogy ezek az anyagok karakterükben látványosan különböznének egymástól. Az énekes-zenekarvezetőnek egyik alkotás miatt sem kell szégyenkeznie, de biztos, hogy egyik sem kapna helyet kedvenc lemezeim listáján, és ez alól a Black Laden Crown sem kivétel.
A korong ígéretesen indul a sejtelmesen nyomasztó címadó dallal, amely jórészt még a középtempónak is alatta marad, ám mielőtt unalmassá válna súlyos monotonitása, a nóta kétharmadánál előkerül egy karakteres riff, egy igazán gyilkos Danzig-fegyver, ami nemhogy megmenti, de az album legjobb számává teszi a Black Laden Crown-t. Az első Black Sabbath lemez címadó nótája jutott eszembe róla, amely hasonló megoldással operál.
Ami viszont zavaróan ismerős volt valahonnan, az a verzék alatti gitárriff; sokáig keringett a fejemben, míg végre beugrott, hogy többek között ettől a sorlezárástól olyan fogós a Tiamat Sleeping Beauty című száma. Ráadásul ez a megoldás néhány dallal később, a But a Nightmare-ben is előkerül.
Glenn Danzig a címadó számban tisztán, szépen, erőteljesen énekel, hangja semmit nem kopott az évek folyamán. Más dalokban viszont ettől eltérő technikát alkalmaz, van, ahol például szinte elrejti, lefojtja a hangját, az a szerzemény attól lesz karakteres.
Ami számomra meglepő volt, hogy a korong mentes a jó értelemben vett szélsőségektől: nincs rajta lírai dal, sem igazán gyors nóta. A középtempó dominál, ezáltal az anyag meglehetősen homogén, ami pedig az egyhangúság, s így az unalomba fulladás rémével fenyeget. Az olyan számokat, mint az Eyes Ripping Fire, a Devil On Hwy 9, vagy a Blackness Fall, egyértelműen töltelékeknek érzem, a The Witching Hour-nak, valamint a Skulls & Daisies-nek még van esélye nálam, a többi dalt pedig – szerencsére – a jól sikerült alkotások közé tudom sorolni. A már említett címadó tétel mellett a Last Ride, a But a Nightmare és a Pull the Sun a lemez erényeit gyarapítják, témáik, refrénjük viszonylag jól ragad a fülben (azért egyikük sem egy Long Way Back from Hell).
Az anyag nagyon jól, tisztán szól. A basszusgitárt (a felvételek során Tommy Victor és maga az énekes játszott rajta) nem igazán hallom ki belőle, a gitárok viszont jellegzetesen, nagyon is Danzig-esen csikorognak, nyikorognak.
Ha a 2015-ös feldolgozásalbumot, a Skeletons-t nem számítjuk, Danzig hét év kihagyás után jelentkezett új anyaggal. Ekkora „rákészülés” után egy kicsit többet vártam tőle. A most május végén megjelent, 9 számot tartalmazó, bő háromnegyed órás anyagon állítólag három éven át dolgozott a csapat, a felvételeknek legalábbis 2014 februárjában álltak neki. A munkálatokat, gondolom, a dobos-pozíció körüli mizéria is nagyban hátráltatta, a ritmusokat ugyanis nem kevesebb, mint öt zenész játszotta fel: Joey Castillo, Johnny Kelly, Karl Rockfist, Dirk Verbeuren és maga Glenn Danzig. A legtöbb dalban egyébként éppen magának a főnöknek a dobjátéka hallható.
Összességében tipikusan Danzig-hangulatú, ám itt-ott kissé elfakuló anyag került ki Glenn és társai keze alól. A fent említett jobb dalokat bármikor szívesen előveszem, a többi helyett viszont inkább egy régebbi korongra áldoznék időt. A pontszám eredetileg egy felessel gyengébb lett volna, ám számotokra biztatásul végül felfelé kerekítettem. 🙂
Leave a Reply