Corpse Light: Mother of God (2017)

Véleményem szerint a metal felségterületein belül a sludge az a stílus, amely nem nyújt komoly változatosságot. A Confessor (a hihetetlenül zseniális Condemned albummal – örök favoritom), a Crowbar, az Eyehategod, majd később a hardcore/punk vonalról elindult Neurosis fektette le a műfaj alapjait, az utánuk jövőknek már csak a szolgai másolás jutott osztályrészül. Olybá’ tűnik, hogy korlátok közé, sarokba szorította magát ez a zenei irányzat.

Jelen korunk sludge színtere ugyanolyan túlzsúfolt, átláthatatlan, mint bármelyik másik metal zenei ág, így itt is (értsd ebben a műfajban) nehéz nóvumra találni. Ami engem illet, az Oceanwake, illetve az Ocean Chief jelentik per pillanat a csúcsot, a Neurosist pedig azért nem említem, mert ők mindenek felett állnak.

A 2011-ben, a marylandi Baltimore-ban alakult zenekar (mielőtt felvették a Corpse Light nevet, Ophidian-ként, black metal bandaként működtek) viszonylag friss formációnak tekinthető, és 2015-ös keltezésű Without Form EP-jüket követően jelentették meg idén bemutatkozó anyagukat. Annyit kell még tudni róluk, hogy Lawrence Grimes dobost két évvel ezelőtt Mike Coutts váltotta, így a lemezen már az ő játéka hallható.

Isten Anyja című opuszuk hat tételben és 45 percben tárja elénk mondanivalójukat, tehát nem eresztették bő lére az általuk közvetíteni, előadni kívántakat. Ez a tény rögtön pozitív megvilágításba helyezi a produkciót, mert nem fullad unalomba a lemez, a témákat nem nyújtják, mint a rétestésztát. Ahogy fentebb utaltam rá, újat, meghökkentőt, definitívet senki ne várjon, de, aki „csak” egy jó sludge albumot szeretne hallani, annak jó beruházás a Mother of God. Feltétlenül a javukra írandó, hogy a Don Sellner és Keiran Holmes gitárosok súlyos, lassú, riffjeire, Aurora Raiten basszusgitáros dörgö futamaira és Mike Coutts feszes dobjaira épülő számok itt-ott dallamokat is felvonultatnak, ezáltal megkönnyítik a szerzemények befogadását, demonstrálva azt a célt, hogy a dalok közel férkőzzenek a befogadóhoz. Jim Webb énekes elkínzott hangja, előadása is abszolút megfelel a stílus követelményeinek, tehát a zenekar maximálisan eleget tesz az „előírtaknak”. A brooklyni Studio G-ben felvett alkotás töményen, masszívan szól, hangzás szempontjából sem érheti szó a ház elejét.

Mindent egybevetve ez egy jó album, semmit nem tesz hozzá a stílushoz, ugyanakkor semmit nem vesz el belőle. Minimum egy meghallgatás erejéig a sludge hívők nyugodtan bizalmatnak szavazhatnak a lemeznek és a csapatnak.

A cikk szerzője: Dávid László 728 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*