Ayreon: The Source (2017)

Arjen Lucassen Ayreon projektjének valamennyi alkotását ismerem: a kedvencem az Into the Electric Castle-től a The Human Equation-ig húzódó albumok sora; az ezeket megelőző két lemezt még nem tartom elég izgalmasnak, a legutóbbi két anyag pedig valahogy elment mellettem, már nem ragadott úgy magával, mint a fentebb megnevezett produkciók. Így aztán, különösen a projekt agyával készített interjút követően fokozott várakozásokkal ültem neki az újabb monumentális mű, a csaknem másfél órás The Source meghallgatásának.

Egy ilyen anyag befogadását és megítélését alapvetően két – egymás ellen ható – tényező befolyásolja. Az egyik a változatosság, a sokszínű megszólalás, az izgalmas, emlékezetes zenei megoldások léte vagy nemléte. A másik a terjedelmesség, amely – az előbbiek hiányában – azzal fenyeget, hogy a fele-kétharmada táján unalomba fullad a produkció. Talán nem mondok meglepőt azzal, hogy egy ilyen komplex, 17 tételes művet nem könnyű a magunkévá tenni. Időt kell adnunk magunknak a történetbe, ebbe a – már csak többrétegűsége okán is izgalmas – zenei világba való belemerülésre. Az első meghallgatás utáni reakciónk az, hogy hosszú. A második-harmadik nekiülésnél villannak meg az album legemlékezetesebb pillanatai, ragadnak meg a legfogósabb refrének, dallamok. Negyedik-ötödikre pedig minden értelmet nyer, valamennyi – korábban feleslegesnek ítélt – kompozíció helyet követel magának a sorban, betölti a maga szerepét.

A lemez túl nagy falat ahhoz, hogy számról számra haladva ismertessem. A történetéről legyen elég most annyi (egy következő alkalommal talán részletesen is írok róla), hogy egy olyan bolygó lakóiról szól, akiknek civilizációját a pusztulás fenyegeti. Kis csoportjukat a Starblade nevű űrhajó menekíti át egy másik planétára, ahol a víz alatti világban találnak menedéket az ottani Nap halálos sugárzása elől (is). A sztori korokon és hatalmas távolságokon ível keresztül, miközben az emberiség őseinek sorsát (mert hogy róluk van szó) egy szuper-intelligens számítógépes program irányítja. Lucassen ezzel az Ayreon kettővel ezelőtti albuma, a 2008-as 01011001 előzményét írta meg. A The Source utolsó hangjai nem véletlenül rímelnek az azt az albumot nyitó Age of Shadows dallamára…

A dalokat, ahogy azt már megszokhattuk, illusztris csapat adja elő. A produkció fényét 12 énekes, köztük James LaBrie (Dream Theater), Tommy Karevik (Kamelot), Tobias Sammet (Edguy, Avantasia), Hansi Kürsch (Blind Guardian), Russell Allen (Symphony X), Simone Simons (Epica) és Floor Jansen (Nightwish), valamint a mindössze egyetlen dalban vendégszereplő Paul Gilbert (Mr. Big, Racer X) gitárszólója emeli. Ahogy az előző albumon, Arjen Lucassen itt sem énekel, viszont a dob kivételével szinte minden zenei alapot ő játszott fel. A hangzást cselló, hegedű, mandolin, fafúvós hangszerek és Hammond orgona szerepeltetése is színesíti.

Amit a szereposztással kapcsolatban nem értek, az egyrészt Tobias Sammet jelenlétének a súlya, akinek ugye megvan a maga játszótere (az Avantasia), ahol maximálisan kiélheti ilyen irányú kreativitását. A másik a Myrath-os Zaher Zorgati „eldugása”: ha már szerződtették a produkcióra, többet érdemelt volna annál a nyúlfarknyi megszólalásnál, mint ami neki jutott. Jobb énekes annál, mint hogy csupán egy egzotikus hangminta legyen a zene monumentális szövetében.

A 12 és fél perces nyitónóta (The Day That the World Breaks Down) az eszenciája mindannak, amit azt követően hallunk. Valamennyi főszereplő mikrofonhoz jut benne, keménység és finomság váltja, lassabb és gyorsabb témák követik benne egymást. Ennek a dalnak a zero-jától, az eredettől indulunk és jutunk el aztán a zárú tétel zero-one-zero-one-jáig, vagyis a digitális világ uralmáig, amely ott a gépek menetelésében (March of the Machines) ölt testet.

Hansi Kürsch már ebben a dalban is megrezegteti érces orgánumát; számomra az ő megszólalásai jelentik az anyag csúcspontjait. Hasonlóképpen tetszik Russel Allen karakteres, ugyanakkor sok helyen David Coverdale-t idéző hangja. Simone Simons is sokszínűen énekel: hol éterien andalít (All That Was), hol megállíthatatlanul száguld keresztül a hangok sűrűjén (Planet Y Is Alive!).

Az Everybody Dies-ban musical-es vokális megoldásokat, több számban pedig (All That Was, The Dream Dissolves) kelta ír-skót zenei motívumokat fedezhetünk fel. A Deathcry of a Race-ben keletiesen hajlított dallamokat (Zorgati), operás női éneket és a Jethro Tull muzsikáját idéző fuvolabetétet hallhatunk.

A már említett albumkezdet mellett kedvencem még a Sea of Machines, az abszolút favoritom azonban a Planet Y Is Alive!, amelynek mindent elsöprő lendületét egy óriási, fülbemászó dallam koronázza meg, a refrénjét pedig előbb Hansi Kürsch, majd Simone Simons énekli. Igazi örömzene, akárcsak a kettővel későbbi Journey to Forever című tétel, és ahogy az egész album is az.

Sikerült belaknom a tereit, otthonosan érzem magam az anyagban, úgyhogy a pontszám nem is lehet kevesebb, mint a maximum.

A cikk szerzője: Coly 923 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*