Az egyik szemem sír, a másik… zokog. Nemrég Chris Cornell-lel bővült a sor: Kurt Cobain, Scott Weiland, Andy Wood és Layne Staley. A grunge legnagyobb énekesei közül már csak Eddie Vedder él. Még mindannyian élhetnének, egyikőjük sem lenne matuzsálem korú. Layne tizenöt éve ment el, ő volt az Alice in Chains eredeti énekese, akinek már csak lemezeken hallhatjuk kivételes hangját.
A Dirt album huszonöt éve jelent meg, a Facelift (1990) és egy EP (Sap) után, amellyel az Alice in Chains a csúcsra ért népszerűség tekintetében, de a szakma is ezt a lemezt tartja a zenekar legjobbjának, és nekem is ez a kedvencem tőlük.
Ez az album nagyon súlyos. Nem zeneileg, hanem a szövegek, a hangulat által. Köztudott volt Layne heroinfüggősége, és ez inspirálta, hogy megénekelje az „élményeit”. Szeretett volna megszabadulni ezektől a kínzó terhektől, levetni a drog béklyóit, amelyek szép lassan gúzsba kötötték és megfojtották. Sajnos a heroin hálójából nehéz kiszabadulni. Csak könnyíteni tudott magán azzal, hogy kiadta magából ezt a kegyetlen érzést. Mert csak idő kérdése volt, hogy mikor győz az anyag.
A dalok szövegének egy részét Layne, egy részét Jerry írta. Amelyeknek Cantrell a szerzője, azok nem a heroinról szólnak, de ezek sem vidámak: szembenézés a démonokkal, amelyek bennünk laknak, és küzdelemre késztetnek minket.
És milyen a zene? Ha röviden kellene megfogalmaznom, azt mondanám, irgalmatlanul jó és változatos; a grunge zenekarok albumai közül szerintem ez a leginkább metalos. Ez a lemez egy nagyon nagy kettősség. A remekül megírt zenét ellenpontozzák a szövegek és a dalokat átszövő nyomasztó hangulati elemek. Egyszerre gyönyörű és csúf.
Mire megjelent a Dirt, Jerry Cantrell gitáros/zeneszerző már szakmai körökben is nevet szerzett magának gitárjátékával és kreatív dalírása révén, de ezen a korongon még rátett néhány lapáttal. Gitározása és zeneszerzői tehetsége egészen zseniális, ráadásul ezek mellett sokat vokálozik, és azt sem teszi rosszul. Sean Kinney (dob) és Mike Starr (basszusgitár) pedig biztos alapokat nyújt ehhez a kiváló zenéhez.
És elindultunk. Indulunk egy megrázó utazásra. Bele a lélek útvesztőjébe. Velem van Layne egyéni hangja, amely szárnyal, dallamaival hipnotizál, magával ragad. Mellette van Jerry egyéni és változatos gitárjátéka. Mögöttük sorakozik fel Sean és Mike, akik a háttérből is mindent látnak a ritmusszekciójukkal.
Dúdolható refrént adagol Layne a Them Bones-ban, közben pedig Jerry ontja magából a csontig hatoló riffeket és szólókat. Ez alapján még hihetném, hogy könnyed lesz az út. De nem az. Mintha fáznék egy kicsit, borzongok. A Dam That River arcon vág a kezdő riffjével, Layne egy kicsit könnyít a dolgon a dallamaival, majd ő az, aki bárgyú vigyorral a képén belém rúg egy nagyot. De felemel, majd megint a porba hullok általa. És mégis újra meg újra ezt akarom. Mazochizmus?
Simogatja a zene az arcomat a Rain When I Die-ban. Addig teszi ezt, amíg a vér ki nem serken belőle. Mert ezek az ujjak érdesek, karcolnak. Ó, micsoda átverés! Gyönyörű dal, mégis megsebez. Közben szakad az eső, ömlik, folyik szét. Legalább lemossa rólam a vért. Állok elázva, és az esőfüggönyön túl mintha a halált látnám. Remélem, ez csak hallucináció.
Zakatol a Sickman, zakatol a szívem is, a pulzusom az egekben, megráz ez a vallomás: „Mi a pokol vagyok én?”. Csak egy beteg, aki szeretne meggyógyulni, de nincs rá gyógyszer.
Lírai dal a Rooster. Kellemesnek ígérkezik. Lágy és körül ölel; csodálatos, megkapó, felemelő. De a szám végén még sincs jókedvem. Körülnézek, és azt látom, hogy kezdek eltévelyedni. Tévúton járok, valamint úgy érzem, hogy egyre több akadályba ütközöm, és csapdába esem az út során.
Layne az élményeiről suttog. Junkhead. Nem is suttog, egyenesen a fejemben énekel, bemászik, ott kotorászik, kevergeti az agyvelőmet. Ehhez Jerry is segítséget nyújt az elragadó gitárjátékával. Együtt csinálnak ki.
A Dirt úgy jelenik meg előttem, mint egy cselszövő mesefigura, aki a zenéjével elkábítja az arra tévedt utazót. Keleties, hipnotikus gitár, Layne nyújtott, lebegős éneke teljesen megigéz. Ébren álmodok, és ez végre jó! De egy kis idő múlva észreveszem, hogy mégsem kellemes ez az álom, sőt egyre nyomasztóbb. Csak nem egy rossz drogélmény?
A God Smack-nél pihenhetek egy kicsit. Ha hagyna Layne. Többféle hangon szól hozzám. Néha erőteljesen, néha furcsán, néha dallamosan. Kavarog a gyomrom, nehezen veszi be ezt a dalt, de csak lenyelem valahogy, és végül megemésztem.
Á, végre, az Iron Gland csak egy rövid szösszenet. Ez biztos megváltás lesz. Ehhez képest még Tom Araya is beleröhög. Na, már csak ez hiányzott! Ő is velük van. Tom, miért hiszel nekik? Jó, hogy csak ennyi volt…
Szaggatott témákkal teli a Hate to Feel. Mi ez? Kezdek egyre jobban izzadni. Ver a víz, ahogy kurtán-furcsán hallom az éneket és a hangszereket. Gyűlölnek engem. Szándékosan manipulálnak. A lelkemet akarják.
Végre leülhetek egy picit. Angry Chair. Rossz helyre telepedtem le, itt fojtogatnak engem, kérem szépen! Nyakamon a hurok, dőlnek rám a falak, nem kapok levegőt! Tüskékkel szurkál Layne a refrénnel, és az a pulzáló basszus is belém szúr. Na, még Mike is az énekes pártján áll. Szép, mondhatom! Ahelyett, hogy segítene rajtam. Viszont egy idő után már nem érdekel. Nem és nem. Nem akarok tudni semmiről, elveszett az elmém…
Egyre lentebb, teljesen lent. Ugye, nem a pokol legmélyebb bugyrában vagyok? Down in a Hole. Szerencsére nem, de egy ideig azt hittem, mindjárt szembejön velem a Patás. Szép lassan rájövök, hogy egy verem alján fekszem, kavargó emlékeim között. Talán ez a dal érint meg a leginkább. Repülni szeretnék, amikor hallom az éneket, annyira felemelő, de a szárnyaim nem engedelmeskednek, valami mindig visszahúz abba a gödörbe, ahol vergődöm.
Az út végén járok. Lehetséges? Azt hiszem, megérkeztem. Ez a dal mintha könnyítene a fájdalmaimon. Csak nem átvernek? Körülnézek. Mindenhol lelkek. Békesség, csend honol. Would? Ez vajon a Másvilág?
Zárójeles megjegyzés: A Down in a Hole című dal néhány kiadványon negyedik számként szerepel, néhányon tizenkettedikként. Én úgy vélem, az utolsó előtti helyre jobban illik.
Nagyon nehéz, rögös volt az út. De furcsa módon mégis olyan, mintha a végén megtisztulnék. Sokkterápia. Lerázom magamról az élet mocskát.
Leave a Reply