Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én vagyok a zenekar legnagyobb fanatikusa, mert ez így ebben a formában nem igaz. Amennyiben nem tévedek, a gyűjteményemben csak bemutatkozó lemezük, a 2012-es datálású Omertá van meg, de azt sem napi rendszerességgel hallgatom.
Mindettől függetlenül roppant kíváncsi voltam új albumukra, és de jól tettem, hogy beruháztam rá. Az eltelt években komoly jövés-menés volt náluk, két évvel ezelőtt tragédia is sújtotta őket (A. J. Pero – R. I. P.), de a zenekar nem adta fel, nem állt bele a földbe, folytatták a muzsikálást. Jól döntöttek – teszem hozzá. A kezdetektől jelen lévő Russell Allen énekes (Symphony X) és Mike Orlando gitáros mellé tavaly új ritmusszekció sorakozott fel Jordan Cannata dobos, illetve David Zablidowsky basszusgitáros személyében, akikkel az új albumot is rögzítették. Anélkül, hogy az ütőst és a bőgőst megbántanám, a két főarc két no name zenészt állított csatasorba, legalábbis nekem azok. Ellenben egy óriási albumot tettek le az asztalra.
És itt jön be a képbe, hogy tök jó, hogy nem emlékszem az Omertá-ra, és hogy nem ismerem a további alkotásaikat, mert így, mondhatni, szűz fülekkel ültem le a lejátszom elé, a We the People-t meghallgatni. Tulajdonképpen második-harmadik hallgatás után kialakult bennem az a vélemény, hogy ez egy remek alkotás, kibérelte a helyét az év végi listám első tíz helyezettje között. Ha csak egy szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy modern metal, de annál itt többről van szó, ráadásul a modern metalt nem a Korn/Deftones/Coal Chamber-féle dzsi-dzsi riffekre alapuló definíció szerint kell értelmezni.
Modern, azaz korszerű abból a szempontból, hogy 2017-et írunk, tehát a hangzás hibátlan, olyan, mint Kokó nászéjszakája: ütős. Azonban ez kevés lenne, mert jó dalok nélkül halott lenne a produkció, de erről, hála Istennek, szó sincs. Mike Orlando zúzós riffjeit az ismeretlen, névtelen ritmusszekció feszes, húzós játéka és Russel Allen őserejű hangja (bocs, nem ismerem a Symphony X-et) egészítik ki, ezáltal például a The Killers Inside, az akusztikus témákat felvonultató, ballada jellegű Bleeding Hands, a Raise ’Em Up vagy a Violent State of Mind az első körben beleragadnak a fülekbe. Parádé, amit a dobos a címadó szerzeményben művel, vagy ahogy a basszusfutamok megállás nélkül dohognak a szerzeményekben, és ezeket a témákat a fogós dallamok koronázzák meg. A fentieken kívül megemlítem még a szintén akusztikus részekre épülő Blind Leading the Blind-ot, a hegedűt, zongorát felvonultató, kicsit gyászos hangvételű Lords of Thunder-t és az albumot záró Billy Idol-feldolgozást, a Rebel Yell-t.
Mindent összefoglalva: zseniális ez a mű. Nem kell jóra hallgatni, mert alapból jó. Persze a csapat fanatikusai ettől még vitába szállnak/szállhatnak velem, hogy a korábbi anyagok jobbak voltak, ebbe a diskurzusba viszont nem megyek bele, mert nincs összehasonlítási alapom. A lényeg annyi, hogy a We the People az idei metal felhozatal egyik legjobban sikerült műve, megérdemli a maximális kalkulust.
Leave a Reply