Már 17-18 éves koromban igazi zeneőrült voltam. Nemcsak a kazettákat gyűjtöttem, hanem az együttesekkel kapcsolatos információkat is. Mindent. Pontosabban azt a keveset, amihez hozzá lehetett férni. Ha még nem éltél vagy nem voltál legalább tinédzser a rendszerváltás előtt, akkor képzeld el, hogy 1986-1987-ig nem létezett magyar nyelvű szaksajtó, és a ’90-es évek elejéig ugye nem volt internet. Honnan informálódtunk? Például a néhai Tardos Péter Rocklexikonjából, aki kissé fanyar humorával dobta fel a könyv oldalain sorakozó, száraz tényeket. A kötetben a ’60-as, ’70-es évek nagyjai mellett olyanok képviselték a legfiatalabb generációt, mint az AC/DC, az Iron Maiden, a Judas Priest vagy a Motörhead. Gondolj bele: amikor rockzenét kezdtem hallgatni, még nem jelent meg a Kill ’Em All!
Időnként, egy-egy koncert kapcsán alkalmi kiadványok is megjelentek (még nem a Metallica Hungarica), a tévé- és rádióújság pedig tételesen is felsorolta a zenei műsorokban elhangzó számok címét és előadóit. Előbbi lapok megbízhatóságát mutatja, hogy az egyik ilyenben a Metallica szólógitárosát Lisk Hammett-ként, az Iron Maiden dobosát pedig Nicko McCoon-ként említették (máig megvan az ominózus újságoldal).
A lemezboltokban bőszen böngésztük a lemezborítók hátulját (felállás, számcímek), és ha a pénztárcánk engedte, külföldi lapokat is beszereztünk. Hogy miért a német nyelvű Metal Hammer-re esett a választásom az angol Kerrang! helyett, amelynek tartalmát esetleg még értettem is volna? Talán a néhány száz forintos árkülönbség miatt. Így aztán egy olyan nyelven kellett boldogulnom az információk tengerében, amelyet minimális mértékben, a szakszavak szintjén értettem. Az viszont, hogy egy adott zenész neve milyen összefüggésben került kapcsolatba egy zenekarral, nem mindig derült ki számomra.
A rádióból azt vettük fel, amit leadtak; így fordulhatott elő, hogy akkori kedvenceim között – a heavy metal sztenderdek mellett – éppúgy ott szerepelt a Jethro Tull és a Yes, mint a Doors, az Iron Butterfly, a Status Quo, az Eloy, az ír gitáros Rory Gallagher, vagy az ugyancsak nagyszerű zenét játszó UK. Tulajdonképpen a zenei szerkesztők formálták az ízlésemet: ha nem ezen az úton jutottam volna el a heavy metal-ig és a thrash-ig, talán soha nem ismerem meg az említett előadók és együttesek zömét.
Nemcsak hallgattuk, hanem éltük is a rockzenét. Ki így, ki úgy. Én már akkor is grafomán alkat voltam: külön füzetben gyűjtöttem minden olyan információt, amelyet csak tudni lehetett kedvenceimről. Rendszeresen összeállítottam aktuális slágerlistáimat, koncert setlist-eket az általam birtokolt felvételekből; a lírai dalok és az instrumentális számok is külön listán kaptak helyet.
Ebből a füzetből tudom, hogy kedvenc zenekaraim rangsorát 1985. június 20-án a Judas Priest vezette a Uriah Heep és a Rainbow előtt. A Metallica akkor még csupán a 15. volt, olyanok is megelőzték, mint a U2, a Tokyo Blade vagy a progresszív rockot játszó Eloy. Az év együttese nálam abban az évben a Scorpions lett, a hangszeres kategóriák legjobbjai pedig Ronnie James Dio, Ritchie Blackmore, Steve Harris, Herman Rarebell és Ken Hensley.
Az együtteseket és a dalokat minden lehetséges szempont szerint csoportosítottam és rangsoroltam, kedvenc muzsikusaimból szupergroup-okat állítottam össze. Körülbelül tucatnyi zenei rádióműsor forgatókönyvét írtam meg, amelyek a bennük elhangzó számok felvezető és átkötő szövegeit tartalmazták. Együtteseket találtam ki, megírtam a történetüket, komplett diszkográfiákat hoztam létre ki lemez- és számcímekkel, logót terveztem nekik, fiktív interjút készítettem a tagokkal, filmforgatókönyvet írtam, amelyben ők voltak a főszereplők. Sőt még egy heavy metal társasjátékot is megalkottam.
(folytatom)
Leave a Reply