Mindannyian tudjuk, hogy a Slayer, az Exodus vagy a Death Angel a ’80-as években a thrash színtéren komoly népszerűségnek örvendtek, követendő példának számítottak, azonban a kezdet kezdetén, tehát az indulásnál még teljesen más volt a „leányzó fekvése”. Miután mindegyikük a klasszikus heavy metal felől érkezett, értelemszerűen azon a vonalon kezdték a pályafutásukat, és fokról-fokra, lépésről-lépésre mozdultak el egy durvább, gyorsabb, brutálisabb, szélsőségesebb irányba.
Ugyanez volt a helyzet a Passaic városából (New Jersey) származó Whiplash-sel is. 1983-ban heavy metal bandaként, Jackhammer-ként jöttek létre, soraikban Rob „Rat” Harding basszusgitárossal, Tony Scaglione dobossal és Chris Ott énekes/gitárossal. A trió megalakulásának évében készítette el a Lethal Injection című demót, az 1984-es Chainsaw Love demón viszont már Tony „Spyder” Portaro állt a mikrofon mögött, és töltötte be a másodgitáros szerepét. Még ugyanebben az esztendőben több változás is történt a csapat életében. Nevüket a Metallica hatására Whiplash-re változtatták, eltávolították Chris Ott-ot, a helyére bevették Mike Oroszt, aki a Fire Away demót énekelte fel. A tagcserék azonban ezután sem értek véget, mivel mind Mike, mind Rob távoztak a zenekarból, így a szintén ’84-es Thunderstruk demót a két Tony rögzítette, Portaro a gitáron kívül a basszus- és énektémákért is egyaránt felelt.
1985-ben újabb demók, a Looking Death in the Face, valamint egy cím nélküli, háromszámos anyag következtek a sorban; ekkor csatlakozott hozzájuk Tony Bono basszusgitáros (R. I. P. – 2002), illetve szerződtek le a Roadrunnerhez. Roppant tudatosan, szorgalmasan építették a karrierjüket, hiszen felkerültek a Speed Metal Hell Vol. 1. (Thrash ’Till Death – 1985) és a Speed Kills II – The Mayhem Continues (War Monger – 1986) válogatásalbumokra, 1986 februárjában pedig napvilágot látott bemutatkozó anyaguk, a Power and Pain.
A roppant nyers, brutális thrash metalt rejtő alkotás rögtön a Whiplash-re irányította a rajongók figyelmét. Az olyan tételek, mint a Nailed to the Cross, a Stage Dive, a War Monger vagy a Last Man Alive egy klasszikus művet eredményeztek. Miután a Reign in Pain turné közben Dave Lombardo átmenetileg kiszállt a Slayerből, Tom Araya-ék az akkor még csupán húszesztendős Tony Scaglione-t kérték fel, hogy ugorjon be őket kisegíteni Dave helyett. A dobos hat hetet töltött el a Slayer soraiban, a Butcher Company kalóz koncertfelvételen az ő játéka hallható; így a Whiplash-nek új ütős után kellett néznie, aki az ex-Death Corps, Cerebral Hemorrhage muzsikus, Joe Cangelosi lett.
Második albumuk, a Ticket to Mayhem felvételeire Dan Johnson producer felügyelete mellett Tampában, a Morrisound stúdióban került sor. A Perpetual Warfare fegyverek, robbanások, vadászgépek hangjainak effektként felhasznált intrója és outrója között előadott nyolc tétel komoly fejlődésről, változatosságról tesz tanúbizonyságot; egyértelműen nyilvánvalóvá válik, hogy a Power and Pain egyhangúságát nem akarták reprodukálni. Letisztultabb lett Tony Portaro gyűlölettel, undorral teli, acsarkodó hangja, sőt, az akusztikus témákkal operáló, balladaként aposztrofálható Last Nail in the Coffin-ban klasszikus értelemben vett énektémákat alkalmaz. Az az idő tájt még csupán 17 esztendős, csekély tapasztalattal rendelkező Joe Cangelosi pontosan, húzósan, erőteljesen dobol, ezen a korongon téve le névjegyét a thrash asztalára. Az anyagon Tony Bono vastag futamai is kiválóan hallhatók.
Technikásabbak, érettebbek lettek a dalszerkezetek, a zenekar levetkőzte a korai Slayer, illetve Metallica iránt érzett rajongását, olyannyira, hogy a lemez nem kevés power metal hatást is tartalmaz, amely a jövőt, azaz az Insult to Injury-t (1989) vetítette előre. A Walk the Plank riffelése a Mad Butcher-korszakos Destructiont idézi, a Drowning in Torment a Bay Area-i csapatok világára (egészen pontosan Testament-re) hajaz, míg a dallamos Burning of Atlanta képében az album legfogósabb szerzeményét vezetik elő. Fontos szerepet tulajdonítottak az akusztikus betéteknek is, a már említett Last Nail in the Coffin-on kívül az összetett ritmusképletekkel, szaggatott témákkal átszőtt Eternal Eyes (Last Nail in the Coffin, Part 2) végén és a Spiral of Violence-ben találkozunk még akusztikus részekkel, míg az előző anyag gyors, kíméletlen, agresszív világára a Snake Pit, valamint a Respect the Death utalnak.
A Ticket to Mayhem sokkal erősebben, teltebben szól, mint a Power and Pain, de ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a Morrisound utóbb fogalommá vált underground (death metal) körökben (a maszterizálásra a Fullersound-ban került sor), ez az alkotás pedig amolyan referenciamunka volt a megszólalást illetően. A csapat a lemez megjelenését követően a Sodommal indult turnéra, amelynek keretén belül első ízben léptek fel Európában.
Ezen a ponton valamelyest szakítottak a thrash-sel, hiszen a következő Insult to Injury-vel egy dallamosabb, sokkal power metalosabb irányba indultak el, és amiatt, hogy Tony Portaro kizárólag a gitározásra koncentrálhasson, azt a korongot Glenn Hansen énekelte fel. Egyben az az anyag jelentette a banda hattyúdalát is: 1990-ben feloszlottak (Joe szerepelt a Massacre The Second Coming albumán), majd a ’90-es évek közepén rövid időre, két alkotás erejéig visszatértek, hogy utána újra letegyék a lantot. Sem a Cult of One (1996), sem a Sit Stand Kneel Prey (1997) nem vertek fel különösebben nagy port, a 2007-es újjáalakulást és visszatérést követő Unborn Again pedig abszolút csalódás volt.
A zenekar jelenleg is aktív, a veterán Tony Portaró-n kívül Tom Tierney dobos, valamint Dank DeLong basszusgitáros alkotja a tagságot, akik tavaly egy 500 példányra limitált, a Released Anger-rel közös kislemezt adtak ki. Esetükben is bebizonyosodott az „ami nem megy, azt ne erőltessük” elve, mert korai műveik színvonalát már soha nem fogják tudni megfejelni.
Leave a Reply