Ha valaki még nem hallott volna erről a zenekarról, nem biztos, hogy az ő hibája. Aránylag új az együttes, és ez a debütáló album, de ha megnézzük, ki áll a háttérben, rögtön felkiálthatunk, hogy „Ja, akkor ismerős a dolog!”. Aki a bandát működteti, nem más, mint Leif Edling, a Candlemass, az Avatarium, a Krux, stb. zenekarok basszusgitárosa, zeneszerzője. A doom legenda, aki az underground metal zenében az egyik legelismertebb személyiség. Mivel a Candlemass zenekart megszüntette Leif, kellett valami hiánypótló – legalábbis én így vélem.
Azt már az elején leszögezem, hogy szerintem a The Doomsday Kingdom legjobban a kései Candlemass-hez hasonlít. És akkor rögtön fel is tehetnénk a kérdést, hogy akkor miért kellett az anyabandát befagyasztani, miért nem Candlemass néven jelent meg a lemez. Erre biztos megvan a magyarázat, de nincs is jelentősége, a lényeg úgyis az, hogy ismét egy remek albumot készített Leif Edling. Aki eddig is szerette a basszeros munkáit, most sem fog csalódni.
Bevallom, soha nem hallottam az énekesről, de egyből megtetszett a hangja. Edling mindig, mindegyik formációjához jól választott vokalistát, és ez jelen esetben is így van. Az úriembert Niklas Stalvind-nak hívják (Wolf); gitáron Marcus Jidell játszik (Avatarium, ex-Evergrey, ex-Royal Hunt stb.), a dobok mögött pedig Andreass Johansson ül (Narnia, ex-Royal Hunt).
Niklas hangja sokat mozog a felső tartományban, orgánuma engem egy kicsit Robert Lowe-ére emlékeztet, de lehet, hogy csak azért gondolom így, mert a King of the Grey Islands lemezzel érzem a legtöbb rokonságot. A doom metal skatulya nem biztos, hogy megfelelő, mivel sok heavy metal és korai progresszív rock hatás keveredik ebben a muzsikában. Ez leginkább a változatos tempókon és a dalszerkezetekben érhető tetten. De összességében ezen a korongon is felismerhető az a tipikus Edling-féle hangulat és zenei világ, ami jellemzi őt. Ha őszinte akarok lenni, semmi meglepő dolog nem tapasztalható ezen az albumon, mondhatni, ez egy rutinból megírt mű, de nem rovom fel negatívumként, mert tetszik az anyag.
Mint említettem, elég sokszínű a lemez, a gyorsabb számoktól (Hand of Hell) kezdve a lassa(bba)n hömpölygő folyamokon (Never Machine) át az instrumentális, billentyűvel kísért dalokig (See You Tomorrow) minden megtalálható itt. A The Silence című nóta a kedvencem, középtempós témázás után jön benne egy lassabb kiállás, amelyben nagyon tetszik az ének, remek dallamok jönnek elő Niklas torkából és a hangulata is kiváló ennek a résznek.
Összegezve: jó a lemez, kellemes hallgatnivaló, de egy pici hiányérzetem van, amit nehéz megmondani, hogy mi is az. De ez csak olyan „újságírós” szőrözés. A pontszám így is:
Leave a Reply