Talán nem bántom meg a New York-i csapat híveit azzal a kijelentéssel, hogy egy új Suffocation lemez már nem hoz úgy lázba, mint a ’90-es évek elején, közepén. Ellentétben a Morbid Angellel, a Cannibal Corpse-szal vagy a Death-szel ők sosem törekedtek annyira a változatosságra, mindenki tudta, mire számíthat egy-egy új művükkel kapcsolatban. Azt azonban természetesen aláírom, hogy óriási zenészek.
Terrance Hobbs gitáros a nagyon hangzatos „a legutóbbi négy évben rászántuk az időt arra, hogy rendesen összerakjuk ezt az anyagot, és nem is lehetnénk büszkébbek: ez az eddigi legbrutálisabb lemezünk! Kitoltuk a határainkat, ami reményeink szerint nektek is tetszeni fog majd” promószöveggel vezette fel az albumot, ami tulajdonképpen meg is felel a valóságnak, ugyanakkor hozzáteszem, az Effigy of the Forgotten, a Breeding the Spawn, illetve a Pierced from Within az idők végezetéig összehasonlítási alapok maradnak, és ezt szerintem ők is tudják.
Egy négyéves szünetet követően 2002 óta aktív újra a társaság; azóta ez az ötödik albumuk, sorrendben pedig a nyolcadik. Az őstagságból Hobbson kívül (aki amúgy 1990-ben szállt be az együttesbe) Frank Mullen énekes van jelen, Derek Bowyer basszusgitáros 2004 óta erősíti a csapatot (a Souls to Deny-on még nem játszott), míg Eric Morotti dobos és Charlie Errigo gitáros új fiúk, ők tavaly csatlakoztak a Suffocation-höz. A 2009-es Blood Oath óta a Nuclear Blast „alkalmazásában áll” a veterán csapat, korábban a Roadrunnernél, a Vulture-nál és a Relapse-nél dolgoztak; a felek vélhetőleg kölcsönösen elégedettek egymás munkájával, hozzáállásával.
Ami engem illet, bevallom őszintén, a lemez kapcsán a dob miatt „fáztam”, féltem a leginkább, ugyanis Mike Smith-t nem lehet akárkivel pótolni, másrészt sosem hallottam még Ericet játszani. (Ha már itt tartunk, a legutóbbi Pinnacle of Bedlam-en hallható Dave Culross sem kispályás.) Mindenkit megnyugtatok; abszolút rendben van a srác, elődjeihez hasonlóan ő is minimum nyolc kézzel és lábbal nyomta fel a témákat. Nem állítom, hogy a Souls to Deny–Pinnacle of Bedlam periódusban készült munkáik egyértelműen meggyőztek volna (inkább nem, mint igen), de ahogy az albumot nyitó Clarity Through Deprivation-be belecsaptak, azt vettem észre, hogy újra lelkesedem a Suffocation-ért. Az az elképesztő váltás a nóta közepén – a hideg rázott ki tőle. Aztán alábbhagyott a lelkesedésem, majd visszatért, alábbhagyott, visszatért – attól függően, hogy éppen melyik dalnál jártam.
Rögtön az elején megbizonyosodhatnak a death metal, illetve a csapat hívei, hogy Mullennek, a színtér egyik legemblematikusabb figurájának semmit nem koptak a hangszálai, ellenben hörgése letisztultabb, érthetőbb lett korai teljesítményéhez (értsd: a klasszikus lemezekhez) képest. (Annak idején a sokat látott és hallott Scott Burns nyilatkozta róluk, hogy a legbrutálisabb banda, amellyel valaha dolgozott).
Érdekes adalék, hogy 35:17-es játékidejével 39 másodperccel lett rövidebb az album a Breeding the Spawn-nál, tehát az eddigi legtömörebb, legvelősebb anyagát szállította le a csapat. Idő, sok idő kell a korong befogadásához, a tördelt tempók, váltások, kiállások nem könnyítik meg a hallgatók dolgát, nehezen lehet belekapaszkodni a szerzeményekbe. Minden olyan összetevő és elem felvonul a tételekben, amelyek a Suffocationt jellemzik: a skála a gyors death/grind-os cséphadarástól kezdve a komótos, kimért középtempókon át a nyakszaggató doomos témákig terjed.
A nyitószámon kívül első körben a Return to the Abyss és az Of the Dark Light jöttek be, ugyanakkor azt is tudom, hogy a hátam mögött hagyott öt-hat meghallgatás kevésnek bizonyult. Sebaj, pörög majd még többször is az alkotás. Szokásukhoz híven ezúttal is újravettek egy régi szerzeményüket, ezúttal a Breeding the Spawn-on található Epitaph of the Credulous-ra esett a választás. Gondolom, azzal sem szolgálok meglepetéssel, hogy a Full Force stúdióban rögzített korong hangzása tömény és brutális, olyan, amilyet a bandától megszoktunk és elvárunk.
Draveczky kolléga a Shock! magazintól az „erős 8-as” kifejezést használja; ennek mentén én a „felebaráti 8-ast” adományozom az …Of The Dark Light-nak. Fogok még többet is foglalkozni az albummal, gyakran hallgatom majd, de nem hiszem, hogy a pontszámom emelkedne, igaz, csökkeni sem fog. A csapat fanatikusai pedig úgyis beszerzik maguknak, igaz, Turkey?
Leave a Reply