Ennek az izlandi zenekarnak a pályafutását majdnem a kezdetektől kísérem figyelemmel. Eleinte angolul és izlandiul énekeltek, majd teljesen az anyanyelvükre váltottak. Végül is mindegy, mert nem érzem azt, hogy ez bármilyen szempontból befolyásolná a zenekar munkáját.
A Berdreyminn az együttes hatodik nagylemeze, az előzővel valahogy nem voltam kibékülve, ami azért nem rossz, pár szám tetszik is, viszont összességében gyengébbnek tartom, de a többi album nagyon betalált nálam. Féltem is egy kicsit, hogy a Berdreyminn szintén csalódást fog okozni az Ótta után, de pár meghallgatás után szerencsére elégedetten dőlhettem hátra. Ugyanis nekem nagyon tetszik az új album.
Most jön az a rész, amikor pár szóval jellemeznem kellene az együttes zenéjét, stílusát. Vakarom a fejem rendesen, hogy mit is írjak erről. Ha a legminimálisabban kellene bemutatnom a zenekart, azt mondanám, hogy pagan/folk metalt játszanak. De ez csak részben igaz. A hozzáállásuk, a koncepciójuk valóban a pogány hagyományokra épül, vagyis a természet, a spiritualitás, a szabadságvágy (és a valláskritika) beleivódik a dalok szövegébe. A zenéjük viszont nem népi hangszerekkel kombinált heavy metal, muzsikájukat csak finoman szövik át izlandi sajátosságokkal. Ezen felül sok stílusból merítenek, megtalálhatók a black metal jegyek, de még a stoner rock is érződik a dalaikban, és persze ehhez kialakítottak egy sajátos hangzásvilágot. Aðalbjörn Tryggvason énekes/gitáros hangja is egyéni, kicsit rekedtesen énekel, ami remekül illik ehhez a zenéhez.
Belemerülve a Berdreyminn-be, nem érdemes kiemelni számokat, ezt a korongot mindenképpen egyben kell hallgatni, úgy ad átfogó képet. Ez pedig nem más, mint egy csaknem hatvanperces kalandozás: barangolás végtelen pusztákon, felkapaszkodás kopár hegyekre, utazás tarajos hullámok hátán, mert ez a muzsika képeket fest Izland szépségéről és hagyományairól.
Ennél a zenekarnál is megfigyelhető a finomodás, változás. Albumról albumra több a lírai rész, a korai lemezek zabolátlan vadságát kezdi felváltani a merengőbb, borongósabb hangulat, ami nem biztos, hogy mindenkinek ínyére van, de szerintem jó irányba haladnak. Azért régen sem csak zúztak, mindig felbukkantak lassabb és elvontabb témák is, amelyeket remekül illesztettek be a gyorsabb részek közé. Olyan ez, mint amikor az ember fiatal: ösztönös, duhaj, csapongó, de ahogy telik az idő, egyre megfontoltabb, bölcsebb és nyugodtabb lesz.
Az elektromos hangszerek mellett a zongora is gyakran előkerül (Hula, Hvít Sæng, Dýrafjörður, Ambátt ), ami remekül színezi az egyébként is egyéni hangulattal és zenei világgal bíró dalokat. De utána megint érkeznek a gyorsabb témák, úgyhogy ezekről sem feledkeztek meg teljesen a zenészek. A stoner rock kifejezést sem véletlenül említettem a csapattal kapcsolatban. Zeneileg semmi közük mondjuk a Kyuss-hoz; a jammelős, szabadjára engedett témák ismételgetése az, ami közös bennük. Mintha csak a próbateremben zenélgetnének minden korlát és kötöttség nélkül. Ehhez egy kitűnő lemezborítót is kreált a banda.
Érdekes és felemelő zene, ami sok hallgatást igényel. Nem mindenkinél hat, de engem megérint.
Leave a Reply