A ’80-as években a nagy amerikai metal színterek (Los Angeles, New York, Bay Area) csapatai egyértelműen elnyomták a többi államból érkezett bandákat. Olybá’ tűnt, mintha azoknak csak epizódszerep jutott volna, a nagyok árnyékában dolgoztak. És bár ezek a csapatok nem váltak világszerte népszerűvé, azért underground szinten Illinois (Chicago), Louisiana (New Orleans) vagy Texas is jó pár kultikus, legendás zenekart termelt ki.
Ami az utóbbi államot illeti, nagy volt a szórás a zenekarok tekintetében (Houston, Dallas, San Antonio, Corpus Christi stb.), ráadásul nem kizárólag egy műfaj köré csoportosultak, szerveződtek a szcénák. A thrash/speed (például Devastation, Syranax, Militia, Morbid Scream, Gammacide, Rotting Corpse) ugyanúgy képviseltette magát, mint a power (S. A. Slayer), a melodikus speed (Oblivion Knight), a death (Necrovore, Death Tripper), vagy a progresszív metal (Watchtower), tehát sokszínű mozgalomról beszélhetünk.
Az 1987-ben, Arlingtonban, eredetileg Solitude-ként alakult zenekar az epikus doom metalt tűzte zászlajára, mintegy „bővítve a felhozatalt”. A csapatot John Perez (ex-Rotting Corpse) és Tom Martinez gitárosok, Kris Gabehart énekes (ex-Death Tripper), Brad Kane dobos, illetve Chris Hardin basszusgitáros hozták össze. Nevüket a Black Sabbath, valamint a Candlemass hasonló című dalai alapján vették fel, stílusukat tekintve pedig a svédek befolyása érhető tetten a legmarkánsabban. Amíg a Pentagram, a St. Vitus vagy a Trouble a Black Sabbath-alapú doom-ot ápolta, addig a Solitude az ellenkező irányt választotta. Perez megcsömörlött a thrash metal korlátaitól, ezért új hangzást keresett, és így jutott el a doomig, többek között a Nemesis (a Candlemass elődje), a Witchfinder General, a St. Vitus, illetve a Black Hole hatására.
1988 januárjában jelentették meg első demójukat, az And Justice For All…-t (7 hónappal a Metallica hasonló című lemezének kiadása előtt), túl nagy port azonban nem vert fel az anyag – igaz adtak pár koncertet, de senki nem tudta, mit gondoljon róluk. Így, amikor ugyanabban az évben a második demójukat (Mirror of Sorrow) is közzétették, egy részben átalakított, megváltozott tagság alkotta a Solitude legénységét. A legfontosabb változás a legkritikusabb ponton, a mikrofon mögött történt: Robert Lowe lett az új énekes, Brad Kane-t pedig Lyle Steadham váltotta a dobfelszerelés mögött.
Még ugyanebben az évben névváltoztatásra is kényszerültek, mivel létezett egy másik, a wilmingtoni (Delaware) illetőségű, heavy/thrashben utazó Solitude. Sokat azonban nem gondolkodtak új elnevezésükön, a régi mellé egyszerűen odaillesztették az Aeturnus szót. (Nyelvészek előnyben: az Aeturnust helyesen Aeternusnak kell mondani a latinban, azonban a még helyesebb fordítás angolról latinra Eternal Solitude vagy Eternal Loneliness, Solitudo Aeterna lenne, mivel a solitudo nőnemű főnév).
1988 közepe/vége újabb tagcserét hozott, ekkor Tom Martinez helyett Edgar Rivera csatlakozott a bandához, és így alakult ki az egyetemes heavy metal (és doom) színtér egyik legszenzációsabb gitárospárosa. 1989-ben újabb demót rögzítettek, majd 1990-re létrejött és stabilizálódott a klasszikus Solitude Aeturnus felállás: Chris Hardin elhagyta a zenekart, Lyle (Count Lyle) Steadham váltott át a basszusgitárra, John „Wolf” Covington (ex-Omega Thesis) személyében pedig új dobosa lett a csapatnak. Ez a kétszámos anyag (az 1989-es demó) keltette fel a King Klassic érdeklődését, így a banda 1990 januárjában bevonulhatott a dallasi Sound Lab stúdióba, hogy felvegye első albumát, az Into the Depths of Sorrow-t. Mivel az első mix katasztrofálisra sikeredett, a Sound Logic stúdióban (ahol az első két demó készült) az egész anyagot újrakeverték. A procedúra ugyan rémálomnak tűnt az együttes számára, az általuk kívánt, megálmodott végeredményt viszont sikerült elérniük; csekély 3 ezer dollárból, mindössze hét nap alatt (beleértve a remixet is) végeztek a munkával.
Röviddel azután, hogy a lemezt leszállították, csúszás történt a megjelentetésben, mivel a kiadónak nem volt elegendő pénze, hogy piacra dobja a korongot, de néhány terjesztett példány eljutott a Roadrunnerhez, akik licenszelték az albumot, majd leszerződtették a bandát. Végül hosszas halogatás után, 1991 júliusában, másfél évvel a stúdiómunkálatokat követően napvilágot látott az alkotás, rajta olyan klasszikusokkal, mint az Opaque Divinity, a Dream of Immortality vagy a Destiny Falls to Ruin. Turnék nem követték az album megjelenését, mivel a banda folyamatosan írta új dalait, így 1992 márciusában, ismét a Sound Logic stúdióban, Danny „God of Sound” Brown producer, illetve Tim „Chopper” Grugle zenei rendező (ezzel a feladattal Danny-t is megbízták) segítségével megkezdődtek második anyaguk, a július 21-én forgalomba került Beyond the Crimson Horizon felvételei.
Ezúttal nagyobb költségvetésből dolgoztak, amely a végeredményen is egyértelműen tükröződik. Eleve teltebb, erősebb lett a korong hangzása, mint elődjéé, a szerzemények sokkal kiérleltebbek lettek, a társaság itt érett össze igazán. „Ez az album a természetes fejlődésünket mutatja – nyilatkozta John Perez. – Ugyanúgy írtuk a dalokat, ahogy szoktuk, de ezúttal új elemeket próbáltunk hozzájuk adni, hogy az anyagot érdekesebbé tegyük.” Óhatatlan és megkerülhetetlen a Candlemass-szel történő összehasonlítás, ami ellen szerintem a csapat egyáltalán nem tiltakozna, ugyanakkor különbségek is mutatkoznak közöttük. Ez elsősorban a megközelítésben, a tálalásban mutatkozik meg, ugyanis amíg a svédek a komolyzenéből is jócskán merítettek, addig az amerikaiak egyáltalán nem. További differenciát jelent, hogy Robert Lowe hangja valamelyest mélyebb Messiah Marcolin-énál, ugyanakkor ugyanolyan markáns, karakteres, védjegyszerű, mint az őrült szerzetesé. A zenei gyökerek, a hatások, az epikus, nagyívű, drámai hangulat, töltet viszont mind azonosságot, hasonlóságot mutatnak a két csapat között.
Lassú, maximum középtempóig kúszó szerzemények hallhatók a korongon, gyors, power/thrash-be hajló témák csak a Kris Gabehart által írt, az And Justice For All… demóról átemelt és átdolgozott It Came Upon One Night-ban fordulnak elő. Emellett akusztikus részeket is előszeretettel alkalmaznak, ahogy az nyitó Seeds of the Desolate, illetve a Beneath the Fading Sun elején hallható. Mindegyik zenész brillírozik a maga posztján, semmibe nem lehet belekötni, nem lehet fogást találni a lemezen. „Ugyanúgy szeretem ezt az albumot, ahogy bármit, amit eddig csináltunk, ugyanakkor itt kezdett el megmutatkozni a Solitude Aeturnusba fektetett óriási munka és idő, különösen ezekben a korai években – jegyezte meg John Perez. – A játékunk pontos és feszes, a dalok valóban kiemelkedők, időtállók.” Ezzel a kijelentéssel én magam sem vitatkozom.
Ezt követően végre turnéra indult a csapat, mégpedig a Paul DiAnno vezette Killers társaságában. Egy hathetes észak-amerikai körúton vettek részt, amelyen komoly sikereket arattak. Sajnos jellemző a kor viszonyaira, hogy kedvező fogadtatás ide, kitűnő szerzemények oda, az eladások nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, így a Roadrunner szélnek eresztette a zenekart. 1993 februárjában kerültek a Pavementhez, az ő égiszük alatt láttak napvilágot a Through the Darkest Hour (1994) és a Downfall (1996) című lemezek, majd a Massacre Recordshoz kerültek, ahol az Adagio (1998), az Alone (2006) és az In Times of Solitude (2011) jelentek meg. (Közben a Metal Mind 2007-ben DVD-n, 2009-ben pedig CD-n dobta piacra a Hour of Despair koncertanyagot).
Az elméletileg manapság is aktív banda pályafutásával úgy vagyok, hogy igencsak nehezemre esne kedvenc lemezt választani tőlük, mert mindegyik magas színvonalú, fantasztikus mű. 2005 óta változatlan a tagság (a jelenleg a Ghoultownban érdekelt Lyle Steadham 1996-ban, Edgar Rivera 1998-ban, John Covigton 2005-ben hagyta el a csapatot, míg Robert Lowe a Candlemass énekese volt hat évig), de komoly életjelet már régóta nem adtak magukról. A remény hal meg utoljára-alapon nagyon bízom benne, hogy hamarosan egy újabb mesterművel rukkolnak elő.
Leave a Reply