Igor Cavalera 2006-os kilépésével (Max már 1996-ban otthagyta a csapatot) egyetlen alapító tag sem maradt a Sepulturában (érdekes módon mégsem a tesók, hanem Kisserék viszik tovább a nevet). Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki Derrick Green belépése óta nemigen hallgatja a csapat újkori albumait. Az 1998-as Against nem fogott meg, így elsodródtam a brazil négyes rajongótáborától. Az új anyaggal azonban – az első pozitív visszhangok hatására – tettem egy próbát, és nem bántam meg. Azt nem tudom, hogy milyen zenét játszana ma a klasszikus négyes, talán mást, de hogy jobbat-e, abban nem vagyok biztos.
A Sepu 14. stúdióalbuma ugyanis kifejezetten izgalmasra, változatosra, élvezetesre sikeredett. Az anyaggal kapcsolatban szerettem volna elsütni a szimfonikus thrash műfaji megjelölést (mert hogy a számok minimum felében azt játszanak), ám nem ők az elsők, akik e két hangzás ötvözésével próbálkoznak – sikeresen.
A Machine Messiah konceptalbum, amely a társadalom és a robotizáció kapcsolatáról szól. A lemez nyolc dala által elmesélt történetben az emberiséget egy Gépisten teremtette, a civilizáció pedig – fejlődésének csúcsán – létrehozza a(z újabb) szupertechnológiát, az eljövendő emberiség megalkotóját. És a ciklus újraindul…
Az albumot nyitó Machine Messiah és záró Cyber God nemcsak szövegüket tekintve, hanem zeneileg is keretbe foglalják az anyagot. Mintha két nóta készült volna ugyanazzal a céllal, és nem tudták volna eldönteni, hogy melyik legyen a címadó dal. Alapvetően lassú számok, Derrick dallamosan énekel bennük, előbbiben később az ő hangja keményedik be, utóbbiban a zene gyorsul fel valamennyire. Az elmúlt két évtizedben lehet, hogy sok minden megváltozott a zenekar háza táján, egyvalami azonban ugyanaz maradt: Andreas Kisser gitárja azonnal felismerhető, szólóinak hangzása, játékstílusa a ’80-as, ’90-es éveket idézi fel bennem.
A zenekar korábbi rajongói számára meghökkentő lehet ez a komótos kezdés; a csapat őket siet megnyugtatni az I Am the Enemy-vel, amely a lemez leggyorsabb dala. Nem nagyon cifrázzák, a nóta két és fél percig van jelen… hogy aztán átadja a helyét az album egyik legjobb dalának, a Phantom Self-nek. A szám latin ritmusokkal, dobbal indul és vonósok által játszott keleti dallamokkal folytatódik. A verze-refrén ív a legjobb Sepu-hagyományokat követi, utóbbiban éppen annyi dallam, amennyi kell. A nóta középrészében ismét a vonósok játszanak pattogós dallamot, amivel Kisser gitárját is táncba hívják – zseniális a két hangszer kergetőzése, párbaja.
Az ezt követő Aletheában a különböző ritmusok és izgalmas dobhangzások dominálnak. Ezen az albumon talán ebben a számban kerülnek a leginkább felszínre a brazil thrasherek népi-törzsi gyökerei; Kisser a dal egyik-másik részében gyakorlatilag szamba-ritmusra játssza rá a maga riffjeit.
Az anyagról a másik kedvencem az instrumentális Iceberg Dances, amely a Nirvana Smells Like Teen Spirit-jének nyitóriffjéhez hasonló témával indít, s amely témahalmozó, összetett, sokszínű darab. A Hammond-orgona és a gitár, illetve a spanyolgitár és a dob kettősét hallva szerintem kevesen mondanák meg, hogy a Sepulturát hallják.
A Sworn Oath-ban és az azt követő Resistant Parasites-ban ismét színre lépnek a „szimfonikusok”: a hangzást hegedűk és rézfúvósok kara színesíti, ami nekem nagyon bejön, másnál viszont lehet, hogy kiveri a biztosítékot. Utóbbi dal riffjének ritmusában a Phantom Self refrénje köszön vissza.
És ekkor villant belém egy gondolat, egy sejtés, amelytől indíttatva összehasonlítottam a Machine Messiah és a Myrath nevű tunéziai csapat legutóbbi, Legacy című albuma közreműködőinek listáját, és láss csodát: itt is, ott is négy hegedűs, akik közül három ugyanaz a személy. Milyen kicsi a (zenei) világ! – mondják erre.
Az eddig még nem említett Silent Violence és Vandals Nest, valamint az első bónusznótaként hallható Chosen Skin nem tartogatnak különösebb izgalmakat: nem rossz, csupán átlagos Sepu-szerzemények. A második ráadás azonban igazi kuriózum, az Ultraseven No Uta ugyanis a japán The Echoes & Misuzu gyermekkórus dala, amely ezen a lemezen a Die Toten Hosen stílusában előadott dallamos punknótaként manifesztálódik, amit Derrick is a Felkelő Nap Országának nyelvén énekel.
Röviden összefoglalva, abszolút kellemes meglepetés számomra az újkori Sepultura idei anyaga. A kevésbé ütős számok miatt 9 pont, de annak is megvan az esélye, hogy néhány további hallgatás után maximálissá váljon a „végeredmény”.
Leave a Reply