A ’80-as években az underground metal irányzatok gyakorlatilag elosztottak az Egyesült Államok különböző régiói között. A thrash főhadiszállásai Los Angeles és a San Francisco-i Bay Area, a hardcore központjai New York és Washington voltak, a death metal paradicsoma Florida, a doom metalé Maryland volt. A black metal nem tudott gyökeret verni a tengerentúlon.
A Revelation-t 1986-ban Baltimore-ban alapította John Brenner énekes/gitáros (ex-Have Mercy), Andy Kremer basszusgitáros, illetve Steve Branagan dobos. Ezt megelőzően egy évig Panic néven működtek, új nevüket pedig a Trouble Revelation (Life Or Death) című dalától kölcsönözték. Az együttes semmit nem bízott a véletlenre, óriási elánnal vetették bele magukat a dolgok sűrűjébe, amelynek eredményeként 1987-ben három demót (Face Reality, Terminal Destiny, Images of Darkness) adtak ki. Utóbbi kettőn már nem szerepelt Andy Kremer, a basszustémákat John Brenner játszotta fel.
1988 februárjában csatlakozott hozzájuk Bert Hall Jr. bőgős, így az 1989-es The Illusion of Progress demót már vele készítették el. Ez az anyag keltette fel az ex-Napalm Death, akkor már Cathedral-énekes Lee Dorrian tulajdonolta Rise Above érdeklődését a zenekar iránt: a negyedik demóról származó Blessed Realm című nóta felkerült a kiadó Dark Passages című válogatására (1991), és egyben a csapat le is szerződött a Rise Above-hoz. Bemutatkozó alkotásuk, az 1991 elején kiadott Salvation’s Answer is e kiadó gondozásában került forgalomba.
Még ugyanezen év júliusában újabb demót (The Unbearable Vision) rögzítettek, amelyet követően két változás történt a csapat életében: Bert Hall Jr. helyét Josh Hart vette át, a Rise Above-tól pedig a német Hellhoundhoz igazoltak át. (A demó annak idején elfogyott, a fanzine-ek is aktívan foglalkoztak a csapattal, akik sokat koncerteztek hazai pályán, sőt, a helyi kábeltelevízióban is szerepeltek).
1992 tavaszán/nyarán (május–június) érezte úgy a társaság, hogy eljött az ideje újra stúdióba vonulni (Falling Sound stúdió, Baltimore; a producerek a zenészek és Drew Mazurek voltak), a végeredmény pedig a roppant impozáns, a francia szimbolista festő Odilon Redon Csend című festményét felhasználó borítóba csomagolt Never Comes Silence lett.
1992 szerintem jó éve volt a doom zenének. Természetesen tömegtermelésről, ipari mennyiségben megjelentetett hanghordozókról szó sem volt, önmagához, a műfajhoz képest beszélhetünk „bőségről”. Trouble – Manic Frustration, St. Vitus – C. O. D. (Children of Doom), Solitude Aeturnus – Beyond the Crimzon Horizon, Count Raven – Destruction of the Void, My Dying Bride – As the Flower Withers, Paradise Lost – Shades of God; ez az időszak valóságos Kánaán volt a stílus rajongói számára.
A kitűnő debütálást a Revelation részéről egy még kitűnőbb folytatás követte a doom egyik alapművének, a zenekar legjobb korongjának képében. Amíg az előző anyag nyolc dalt tartalmazott 47 percben, addig a Never Comes Silence kilenc tétele 70 minutum játékidőre rúgott, és ez az adat önmagáért beszél. Vidámságnak, örömnek itt nyoma sincs, a súlyos muzsika hangulata nem feltétlenül pozitív, ugyanakkor a hallgató nem érez késztetést arra, hogy a kardjába dőljön. A szerzeményekben a Trouble borult pillanatai ötvöződnek a Count Raven dallamaival, mindez jó nagy adag komplexitással nyakon öntve. A svéd mesterekkel történő összehasonlítást John Brenner Ozzy-t egy az egyben megidéző hangja is indokolja, ugyanakkor a Count Raven-nél összetettebben tálalták a muzsikát; továbbá különbségként jelentkezik az is, hogy a Revelation még csak véletlenül sem iktatja muzsikájába a zakatolós tempókat.
Fajsúlyos és kiemelt szerepet kap a basszusgitár, a zenészek hajlamosak el-elkalandozni, amire a legjobb példa az akusztikus részeket is csatasorba állító,18 és fél perces címadó kompozíció. Mélabús, komor, szomorú atmoszférát, hangulatot árasztanak az olyan darabok, mint az Against Nature, az Ashes, a Spectre vagy a Wounds Which Never Heal; az Ozzy-s Black Sabbath-hoz nagyon nehéz ennél az alkotásnál közelebb kerülni. (Amúgy a The Unbearable Vision demó összes nótája felkerült a lemezre). Értelemszerűen tömény hangzásba ágyazták a felvételeket, tehát minden szempontból egy 100 százalékos, minden doomster igényét kielégítő korongról beszélünk.
Pályafutásuk további alakulását nem részletezem, legyen elég annyi, hogy bármit is adtak ki kezeik közül, az a „klasszikus” és „meghatározó” jelzőkkel illetendő. A zenekar (és utódja, az Against Nature) munkái a doom stílus meghatározó albumai, esszenciái, amelyek ismerete kötelező a műfaj szerelmesei, rajongói számára.
Leave a Reply