Levélváltás Körmöczi Péterrel, a Cadaveres gitáros-énekesével – 2. rész
Kollégánk legutóbb a Cadáveres De Tortugas történetének kezdetéről faggatta Körmit; ez alkalommal az első nagylemez megjelenésétől a csapat feloszlásáig tartó időszakot beszélik végig, amelynek során a spanyol nyelvű dalok és a zenésztárs, Zsombi tragikus halála is szóba kerül.
Dávid László: Egyetértesz azzal, hogy a ’90-es évek közepén pezsgett a hazai underground metal élet? Újabb és újabb zenekarok alakultak, például az Ektomorf, a Necksprain, az Alfred’s Violin, a Mind Control és a Womb…
Körmöczi Péter: Igen, bár úgy gondolom hogy most is rengeteg a zenekar, csak nem kapnak kellő figyelmet. Régebben könnyebb volt felkeltenünk magunk iránt a sajtó érdeklődését: kezdetben a demók és a koncertbeszámolók révén, később pedig a lemezkritikákkal kerültünk be a webzine-ek oldalaira. Most már sokszor egy friss lemez sem elég ahhoz, hogy írjon rólunk egy-egy nevesebb portál. Persze lehet, hogy velünk van a baj, de szinte láthatatlanok vagyunk, pedig sok nemzet büszke lenne egy ilyen friss lemezre, mint a The Fifth House. Mostanában csupán pár zenekar kerül heti szinten a figyelem középpontjába; az új bandák nem sok helyet kapnak, így aztán nem könnyű a helyzetük. Persze vannak oldalak, ahol maradt még hely számukra, de ez nem számottevő. Az olvasottság szempontjából persze érthető a szerkesztők döntése, csak hát visszacsatolás nélkül sok fiatalnál elfogy a lelkesedés, és inkább belemenekülnek valami jó kis tribute bandába. 🙂
D. L.: Rengeteg fanzine is ekkor jött létre, melyikre emlékszel közülük?
K. P.: Már a CDT-s idők előtt is rendszeresen jártam fel a pesti lemezboltokba. A kazettamásolgatás volt az életünk. Minden szombaton felvonatoztunk a fővárosba és végiglátogattuk a kedvenc helyeinket. Hunky-Punky, Elektromos Krokodil, Shark… Ezekben a boltokban botlottam bele először a fanzine-ekbe. Sokat megvettem közülük, a Rattle Inc.-ket kifejezetten szerettem. Még ma is sok megvan közülük a garázsban. Arról álmodoztam, hogy bárcsak az én bandámról is írnának egyszer a lapok…
D. L.: Az ekkoriban berobbanó modern metal vonulat, a hip-hop/rap/hardcore, majd később a nu metal szerinted komoly hatást gyakorolt a hazai undergroundra? Törvényszerű volt, hogy új zenei trendek bukkantak fel?
K. P.: Nem feltétlenül volt törvényszerű, de ez a ciklikusság jellemző a műfajra. Jönnek-mennek a stílusok, vannak forradalmárok és születnek új stílusok, amelyek hatással vannak a műfaj egészére. Úgy gondolom, izgalmas időszakokat éltünk meg; különösen egy olyan, sok stílus felé nyitott zenehallgatónak, mint amilyen én is vagyok, igazán varázslatos volt a ’90-es évek közepe. Ezek a hatások természetesen a zenénkben is érezhetők, de ez szerintem nem baj. Mi is próbáltunk ide-oda becsempészni egy kis hip-hopot vagy elektronikát…
D. L.: Osztod azok véleményét, akik szerint a grunge teljesen megsemmisítette és kisöpörte a tradicionális metalt a fősodorból? A grunge által szerinted háttérbe szorult a klasszikus metal zene?
K. P.: Igen, pár évig biztosan, de ez talán nem tett olyan rosszat a műfajjal, mint sokan gondolják. Szerintem szükség volt egy kis vérfrissítésre. A tradicionális metal egy idő után kliséssé vált: ugyanazokból a panalekből építkezett, ismételte önmagát. A fiatalok másra vágytak. Persze ehhez az is kellett, hogy a műfaj nagy öregjei, például az Iron Maiden vagy a Manowar ebben az időszakban nem jelentkeztek világrengető lemezekkel. A régi nagy klasszikusaikat kevesen tudták túlszárnyalni, megfeneklettek. A fiatalok öltözködésben és zenében is valami modernebbre, lazábbra vágytak, időnként pedig keményebbre annál, mint amit a heavy metal fősodra kínált nekik. Akkoriban más szempontok lettek fontosak és izgalmasak. Forradalom zajlott, nem vitás.
D. L.: Ha csak Székesfehérvárt vesszük, rajtatok kívül a Slang, az Emil és a Detektívek, a Genocide (a mai Gutted) is a város metal életét erősítette. Milyen viszonyban voltatok ezekkel a csapatokkal, és úgy en bloc a hazai metal színtér zenekaraival? Kikhez fűzött benneteket jó viszony, barátság?
K. P.: Jó volt a viszony a zenekarok között. Sok közös bulink volt, stílusoktól függetlenül. Ide sorolnám még az Unicum States-et, a Loaded Gun-t, az RKH-t és a Küklopsz Csigák zenakart is, még korábbról pedig a színtérre legnagyobb hatást gyakorló helyi zenekarokat, az RH+-ot és a Faxnit is. Slangékkal igazán jóban voltunk, voltak vicces sztorik: sör-virsli verseny, foci, flipperbajnokság. Közös bulik, amelyek persze mindig berúgással végződtek. 20 év körüliek voltunk, mindenki hosszú hajjal… Nagyon éltünk! 🙂
D. L.: Cadáveres De Tortugasként öt lemezt adtatok ki, ami szerintem páratlan a hazai undergroundban, hiszen nem sok, veletek egy időben indult csapat tud ilyen diszkográfiát felmutatni. Gondoltad volna a zenekar megalakulásakor, hogy ennyi albumotok jelenik majd meg?
K. P.: Nagyon bíztam benne! Sok munkánk és 12 évünk fekszik benne. Rengeteg buli, koncert, utazás… Izgalmas volt. A nagylemezek mellett ne feldkezzünk meg a kislemezekről és a válogatáslemezünkről sem! Csak egy DVD hiányzik a sor végéről… 🙂
D. L.: Amennyiben nem bánod, ezt a periódust két részre osztanám. Egyetértesz azzal, hogy az Our Way (1997) és a Ready II Rumble (1998) a demók által képviselt zenei világot tükrözik, majd idővel összetettebb, töményebb lett a muzsikátok? Úgymond fokozatos fejlődésen mentetek keresztül…
K. P.: A Ready után szerettünk volna szintet lépni, amit sajnos Zsombi (Ifj. Zsombok Tibor gitáros-énekes) halála késleltetett, de az újrakezdés után nemcsak hogy talpra szerettünk volna állni, hanem előrébb is szerettünk volna lépni. Kecskés Petivel erősítettünk a Neck Spain-ből, és eljutottunk akkori álmaink stúdiójába, a HSB-be. A Salvo Karma már itt készült, ahogy az azt követő összes CDT-lemez is. A hangzásunk átalakult, töményebb lett, és talán a zenén is keményítettünk. Akkoriban már a Slipknot, a Slayer és a Soulfly volt ránk a legnagyobb hatással.
D. L.: Az Our Way cím egyfajta zenei hitvallásként volt értelmezhető, amely az elszántságotokat tükrözte?
K. P.: Igen, itt még a hardcore fiatalos dühe és ereje köszön vissza a korongon. Zsombi zenei gyökerei és hatásai jól kitapinthatók. A Ready-n is érezhető a stílusa, befolyása. Az ő távozása után az első időkben (Salvo, Incarnation) mint szerző egy kicsit magamra maradtam, aztán a későbbiekben Persó már tevékeny részese lett a dalírásnak. Ennek a közös munkának lett késöbb a gyümölcse a Versus lemezünk.
D. L.: Sikeresnek számított annak idején a lemez?
K. P.: 300 CD és sok-sok kazi készült az Our Way-ből, ami rövid időn belül el is fogyott. ’97-et írtunk. A műfajban az elsők között adtunk ki CD-t, ami nagy dolog. Sokat koncerteztünk, és mindenhol szépen fogytak a kazik, CD-k. Sikeres volt az anyag, de ha jól emlékszem, nem futottunk be vele. 🙂
D. L.: Egyértelmű volt a számotokra, hogy korábbi demós dalokat nem tesztek fel az albumaitokra? Ez alól csak a Vatos Logos volt kivétel…
K. P.: Nem akartuk, hiszen tele voltunk új számokkal, ötletekkkel. Szerettünk volna előre lépni, építkezni, fejlődni, és nem a régi nótákkal bíbelődni. Évről évre jobb számok születtek, ezt mi is éreztük, nem volt szükségünk a demós nóták átemelésére. Hajtottam a bandát, próbáltunk, koncerteztünk, totál fanatikus voltam. Tuti, hogy mindenkit az őrületbe kergettem a hiperaktivitásommal. Plakátolás, külföldi bulik, próbák, lemezfelvételek, klip…
D. L.: Úgy vélem, hogy a spanyol nyelvű nótáitok mindig is komoly sikert arattak. Mi lehetett ennek az oka? Egyfajta unikumnak, védjegynek számított ez nálatok?
K. P.: A metal nóták közé élőben mindig jó volt egy-egy ilyen punkos hangvételű dalt betenni, felvenni, főleg spanyolul. Borítékolható volt a sikere. Abban az időben működött ez a recept.
D. L.: A Ready II Rumble volt az első kiadványotok, amely multimédiás részt is tartalmazott. Elmondható, hogy ebben a tekintetben úttörők voltatok, lévén a hazai metal albumokra nem volt jellemző ez a megoldás?
K. P.: Mondjuk, ezekre már nem is emlékszem, de tény: fotók, a késöbbiekben pedig klip. Próbáltunk „nyugati” zenekarként működni, ezek szerint néha sikerült. 🙂 Most meg milyen jó elővenni ezeket a dolgokat. 20 év telt el azóta!
D. L.: Az első két korongot „hazai pályán”, a Pont Mi stúdióban vettétek fel. Hogyan emlékszel vissza a felvételekre, a stúdiózásra? Elégedettek voltatok a lemezek hangzásával?
K. P.: Abban az időben nem is álmodhattunk másról. Öt anyagunk készült a Pont Mi-ben, Fehérváron (3 demó, 2 lemez). Jó volt: sokat dolgoztunk, tanultunk. Minden külön-külön lett rögzítve, utána hetekig keverés… Imádtuk. Abban az időben sokat piáltunk is. A Pintar De Verde szám klipjében vannak régi stúdiós felvételek, főleg Zsombiról.
D. L.: Akkor jöjjön az elkerülhetetlen kérdés: 1999-ben autóbalesetben életét vesztette Zsombi. Mik voltak a halálának a körülményei? Hol és hogyan történt a tragédia?
K. P.: Fehérvár mellett történt… Szörnyű volt az egész. A mai napig nehéz erről beszélnem. Szinte minden nap eszembe jut Zsombi. 24 éves volt, felfoghatatlan. A zenekar majdnem feloszlott, Persó és Szabi is kikészült. Hetekig nem is tudtuk, hogy mi legyen.
D. L.: Megfordult ekkor a fejetekben, hogy feloszlatjátok a zenekart? Mi volt az, ami mégis továbbhajtott benneteket, ami erőt adott nektek, hogy felálljatok a padlóról?
K. P.: A halála után egy héttel indult volna a turnénk, de lemondtam a bulikat. Tanácstalanok voltunk. Rengeteg tamogatást kaptunk más zenekaroktól, a rajongóktól. A temetés persze újra nagyon megviselt bennünket. Szörnyű volt az egész… Aztán elkezdünk beszélni a zenekarról. Erőltettem, hogy folytassuk hárman. Próbáljuk meg valahogy. Egy pár hónapig így koncerteztünk, ami nagyon nehéz volt. Egy győri bulival tértünk vissza, ahová sok barátunk eljött. Sírtunk a színpadon, sokáig nem is mertem felnézni, aztán amikor először kinéztem az első szám közben, sok barátunkat láttam sírni a színpad előtt… Szomorú volt. Nem is tudom, miért csináltuk, de valahogy lement így pár buli… Nem akartuk feladni, de nem volt sok híja.
D. L.: Mennyi időbe telt, amíg feldolgoztátok a tragédiát?
K. P.: Ezt nem lehet feldolgozni, csak valahogy túlélni. Elfogadni és megbirkózni a helyzettel.
D. L.: Az ex-Neckspraines Kecskés Péter kezdetben csak kisegítő jelleggel játszott nálatok. Mikor, hogyan lett teljes jogú tagja a zenekarnak? Rajta kívül esetleg más is szóba került, mint a csapat másodgitárosa?
K. P.: Én kezdtem erőltetni, hogy a hangzásunk miatt kellene még egy gitáros. Nagyon kevésnek éreztem magam egyedül, főleg hogy egy csomó énekrész is rám hárult. Petivel először a PeCsá-ban léptünk fel, 2000 márciusában. Nem voltak más jelöltjeink, nem is próbáltunk mással, csak vele. Ismertük, haverok voltunk. Ő akkor már nem volt a Neck tagja. Emberileg kellett passzolnia közénk, ide akárki nem fért volna be. Normális, megbízható, elkötelezett, komoly ember volt már akkor is.
D. L.: Személy szerint innentől datálom a CDT harmadik periódusát. Peti belépése által egyfajta vérátömlesztésen esett át a banda? Zeneileg ekkor más irányok, hangzások felé kezdtetek el nyitni?
K. P.: Peti inkább volt metalos, mint, mondjuk, hardcore-fan. A keményebb gitárhangzása nemcsak az akkori megszólalásunkra, hanem a későbbi zenénkre is hatással volt. Mondjuk, a Salvo Karma anyaga már kész volt, amikor belépett. A történtek után ez egy keményebb, dühös anyag lett, ami érthető, illetve hiányoznak a hip-hop-os, hardcore-os részek, ami főleg Zsombi világa volt. A zene nagy része tőlem származott, itt jól tapinthatók a trash-es, metalos hatások. Peti gitárja nélkül persze nem szólaltak volna meg így a számok, sem a stúdióban, sem a koncerteken, és a szólókért is ő volt a felelős. A HSB pedig feltette az i-re a pontot. Brutál, sötét anyag született. Nagykorú lett a zenakar, ahogy mi is felnőttünk hirtelen. Érettebben kezdünk el gondolkozni, talán egy kicsit megkomolyodtunk…
D. L.: Tudatos volt, hogy minden egyes albumotokhoz extrákkal, meglepetésekkel járultok hozzá? Gondolok itt a tiszta énekre, a samplerekre, a kongára stb.
K. P.: Próbáltuk feszegetni a határainket, modernizálni a zenénket, és hatások is folyamatosan értek bennünket. Az Ill Nino és a Soulfly szerepe is óriási volt ebben az időben az életemben. Hatással voltak rám, ránk, ahogy a nu-metal szárnypróbálgatásai is.
D. L.: Ekkortól kezdtetek el dolgozni a HSB stúdióban, ahol a további két anyagotok, az Incarnation (2002) és a Versus (2004) is rögzítésre kerültek. Mi volt ennek a váltásnak az oka?
K. P.: Számunkra abban az időben a legjobb stúdió volt a legjobb emberekkel: Regenye, Hidasi, aztán Max… Vég nélküli napok, éjszakák… Pia, kávé, fű, spagetti, pizza… 🙂
D. L.: A Salvo Karmától kezdve vendégzenészek is közreműködtek a lemezeiteken. Ez a kezdeményezés a zenei sokszínűséget, változatosságot, a zenekarok és köztetek fennálló barátságot hivatott szimbolizálni?
K. P.: Izgalmasnak éreztem a vendégek bevonását a melóba. Ebben az időben nagyon jóban voltunk az Ektomorffal, a Replikával és a Remorse-sal is; ők voltak azok, akikkel a legjobb bulikat, a legjobb időszakokat éltük meg a zenekar fennállása alatt. Emberileg, zeneileg ők voltak rám a legnagyobb hatással abban az időben. A Salvo-ra és az Incarnation-re is jó kis nóták születtek a közös kis projectekből.
D. L.: Véleményed szerint a zenei fejlődésetek a Versus albumon csúcsosodott ki? Mekkora sikereket könyveltetek el ezekkel az albumokkal?
K. P.: Igen, itt értünk a csúcsra, tökéletes kohézió alakult ki közöttünk. Ekkor már Persó is érett dalszerzőként gondolkozott, és sok ötletet hozott. Az ének dallamossága is sokat hozzátett az album sikeréhez. A hónap lemeze lett a Hammerben, Tankcsapda-turné, de aztán visszatértünk a klubokba. A maga idejében azért nem volt világrengető siker a lemez. 10 év elteltével sokkal többet beszélnek róla az emberek, mint akkor, de ilyen az élet. A nosztalgiafaktor néha erősebb…
D. L.: Az albumok között egy-egy EP-t is piacra dobtatok: a Diablo De Luxe-ot 2001-ben, a Castaway-t 2003-ban, majd még ugyanabban az évben a 10 Year’s Compilation-nel is előrukkoltatok. Ezek az anyagok milyen célt szolgáltak?
K. P.: Sok mindenre nyitottak voltunk. Az elektronikus hatások sem álltak tőlem távol. Imádtam a Fear Factory-t és a White Zombie anyagokat. Én is erőltettem ezeket a remixes kislemezeket, szerintem izgalmasak. Aki nyitott az ilyesmikre, annak talán örömet szereztünk velük. Így két nagylemez között nem volt holtidő, nem teltek el évek kiadványok nélkül. Ez most is így működik a Cadaveresben.
D. L.: Az is tudatos és egyértelmű volt a számotokra, hogy a hanghordozóitokat DIY-jelleggel, szerzői kiadásban jelentetitek meg? Lettek volna olyan kiadók, amelyek együttműködtek volna veletek?
K. P.: Abban az időben nem igazán voltak kiadók, akiket érdekelt volna egy ilyen zenekar, maximum a Nephilim Records. Velük a későbbiekben el is kezdődtek a tárgyalások, de aztán ugye a partra vetette őket a víz… Külföldön is nézegettünk kiadókat. Kifelé kacsintgattunk: a Versus meg is jelent Ausztriában a Burnside Records-nál. A többi dolgot magunk intéztük. Lemezeket és pólókat hurcolásztam a lemezboltokba, de főként a koncerteken lehetett eladni belőlük. Leveleztem a rajongókkal, és küldözgettem postán a kazikat. Nagyon jó időszak volt, a mai napig őrzöm a rajongói leveleket!
D. L.: Így jobban kézben tudtátok tartani a zenekar dolgait, jobban tudtátok kontrollálni az eladásokat, mintha egy kiadóval dolgoztatok volna?
K. P.: Ez nem volt szempont. Én személy szerint örültem volna, ha van egy erős kiadó, egy menedzsment, aki intézi az ügyeinket, és nem nekem kell mindennel foglakoznom. A külföldi bulikkal együtt évi 40-50 koncertet szerveztem. Lemezfelvétel, nótaírás, próbák, interjúk, postázgatás, grafikai munkák, póló-szitáztatás, sokszor sofőrködés… Nem unatkoztam. 🙂
D. L.: 2005-ben, 12 évnyi közös munka után, személyi ellentétekre hivatkozva a CDT sajnos feloszlott. Milyen okok vezettek idáig? Nem lehetett volna valahogy elsimítani az ellentéteket, megoldani a felmerülő konfliktusokat?
K. P.: Talán lehetett volna, de nem sikerült. Én szerettem volna, a többiek nem. Anyagi és személyi ellentétek alakultak ki. Jogdíjvita, hatalmi viaskodás. Szerintem a többiek nem viselkedtek érett módon, bár ők nyilván a mai napig engem okolnak a kialakult helyzetért. Végül a bíróságon kötöttünk ki, ami szerintem nevetséges volt, de ők ezt akarták. Én más utat is el tudtam volna képzelni, de erre nem voltak nyitottak, így a zenekar a legerősebb lemeze után, azon a nyáron, amikor a legtöbb fesztiválfellépésünk lett volna a legjobb időpontokban, feloszlott. Vagy kiszálltak; igazából mindegy, honnan nézzük, vagy hogyan fogalmazunk. Így alakult. Én is sok mindenben hibás voltam, de ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Ugyanakkor ez elindított egy másik úton, amit viszont nem bánok. Emberileg elfáradtunk egymástól, nagyok voltak az elvárásaim, nem láttam a hibáimat. Sok összetevője volt ennek, nem egyik napról a másikra alakult így. Fiatalok voltunk, mindenkiben nagyon erősen duzzadt a büszkeség, a bizonyítási vágy. Megtörtént, nem lehetett visszafordítani az eseményeket, de szerintem egyik fél sem akarta volna igazán visszafordítani. Más utakon jártunk már, más értékrenddel, más elképzelésekkel.
D. L.: Voltak komoly, vérre menő összetűzéseitek? Rossz szájízzel váltatok el egymástól?
K. P.: Azok nem voltak. Történt egy-két megbeszélés, de aztán a többiek teljesen elzárkóztak a továbbiaktól. Én dacból új zenekart csináltam, utána pedig már nem volt miről beszélni. Mindenki elkezdett a saját útján járni. Az tuti, hogy a zenekar a Versus-szal megcsinálta a legjobb anyagát, amit talán nehéz lett volna túlszárnyalni, de utána a Cadaveres is kiadta a Soul of a New Breed lemezét, amit a legjobbak közé sorolok, és a Mangod is komoly meglepetést okozott az első albumával. Ki tudja, mi történt volna, ha a két lemez legjava egy közös albumon jelent volna meg?
D. L.: Azért az példaértékű, hogy a fennállásotok alatt egyetlen tagcserétek sem volt…
K. P.: Igen, ez így volt sikeres és így volt teljes. Boldog időszak volt, a legvégét leszámítva!
D. L.: Azóta sikerült rendezni a többiekkel a vitatott kérdéseket? Milyen kapcsolatban vagy manapság Persóval, Szabival és Petivel?
K. P.: Valamennyire rendeztük a vitás dolgokat, bár a tüskét szerintem nem sikerült teljesen kihúznunk egymás talpából. Nagy néha beszélünk, Szabival többször. Más utakon járunk, amelyek nem nagyon keresztezik egymást. Már nem vagyunk részesei egymás életének. Én magam mögött hagytam ezeket az éveket, és a többiek sem kíváncsiak rám. Ez a valóság. Régen volt… Egy időben tudatosan temettem, szerettem volna felejteni, de azóta annyi minden történt, hogy nem volt időm nosztalgiázni. Ezt az interjút leszámítva 12 éve nem nagyon foglalkoztam a CDT-s dolgokkal. Izgalmas is most végigrágni a múltat, de mást sajnos már nem nagyon mozgat meg ez az ügy.
D. L.: Ha visszatekintesz a CDT történetére, hogyan írnád le a zenekar pályáját? Melyek voltak a hullámhegyek, illetve a mélypontok?
K. P.: Szép egyenesen ívelt a pályafutásunk, a demóktól egészen a Versus kiadásáig. A Salvo/Incarnation időkben voltak ránk a legtöbben kíváncsiak, talán ezek voltak a zenekar pályafutásának csúcspontjai. Ezek a lemezek fogytak a legjobban, több mint 2000 példány talált belőlük gazdára. Több külföldi bulink volt, sok zenekarral játszottunk együtt, nevesebbekkel is. Igazán sikeresek soha nem voltunk, de sok itthoni zenekar számára szolgáltunk jó példával. Saját erőből, alulról építkeztünk, országos turnékra indultunk előzenekarokkal, ahová nem ritkán fényt és profi hangot is vittünk magunkkal. Ezek voltak a csúcspontok. És persze a Terrorista Turné minden állomása a Replikával és az Ektomorffal. A mélypont egyértelműen Zsombi halála volt. Ki tudja, hogyan alakultak volna a dolgok, ha ez nem következik be, vagy ha nem oszlunk fel… Bár szerintem ebben a felállásban sokkal több már nem volt. Nem voltak lehetőségeink… Talán külföld felé tudtunk volna lépni, ott azért megmozdult valami.
D. L.: Mely koncertjeitekre, turnéitokra emlékszel vissza a legszívesebben? Melyek voltak a legjobb bulijaitok?
K. P.: A legjobban a fehérvári bulik sikerültek. A tízéves szülinapi bulink a Felsővárosi Művelődési Házban felejthetelen volt. Több mint 600 ember jött el rá. Balika (Delcsik Balázs, a későbbi Cadaveres-basszusgitáros) is ott volt, de akkor még nem ismertük egymást. Ez 2003-ban történt. Rengeteg koncertünk és turnénk volt, a Death Angel-lel, a DRI-jal, a Slayer-rel… És itthon a rengeteg kis buli Bázakerettyétől Gyulán és Szombathelyen át Tolcsváig. Jó volt!
D. L.: Beszerezhetők még a CDT-albumok? Gondoltál arra, hogy a lemezeket (esetleg a demókat) remasterizálva újra kiadod?
K. P.: Folyamatosan járatom rajta az agyam… Szeretnék végre összehozni egy DVD-t, egy jó válogatást remasterizált számokból, vagy az összes CD-nkből újranyomást, mert már sehol nem lehet hozzájuk jutni. Bár nem tudom, mekkora igény lenne rá…
D. L.: Egy esetleges újrakiadás esetén a többi egykori tag beleegyezésére is szükséged lenne?
K. P.: Persze, én ezt egyedül nem tudom megcsinálni, és nem is akarnám! De szerintem nem lennének ellene. A Versus lemez 2019-ben lesz 15 éves, talán majd akkorra.
D. L.: Szerinted mit értetek el az undergroundban, illetve büszke vagy a CDT pályafutására?
K. P.: Persze, hogy büszke vagyok. Önerőből, különösebb segítség nélkül jutottunk el 5 nagylemezig, és több mint 450 koncertet adtunk. Magunknak zenéltünk, komprumisszumok nélkül. Sokan megismerték a nevünket, angolul játszottunk, ami nehezítette az előrejutásunkat, de kitartottunk. Talpaálltunk, és a nehéz időszakokban is talpon maradtunk. Büszke vagyok, mert tudom, mit és mennyit tettem ezért a zenekarért és a műfajért. Önfeláldozó voltam, és a tudásom legjavát fordítottam vissza a zenénkbe. Mindig normális voltam a rajongókkal és a kortárs zenekarokkal, igyekeztem elkötelezetten helytállni és tenni a dolgom, akár erőn felül is, ha csak az anyagiakat nézem, vagy azt az időt, amit másoktól vettem el a zenekar miatt. Sokat tettem bele, de az is felbecsülhetetlen, amit ettől az egésztől kaptam. Ezek nélkül a dolgok nélkül kevesebb lennék, és nem az az ember, akivé ezen keresztül váltam. Az életem első fejezete a CDT-ről szól, a második a Cadaveres-ről. Több fejezet nem lesz!
(Az interjút a Cadaveres történetével folytatjuk – és fejezzük be.)
Leave a Reply