Többször elgondolkodtam már a Big Four of Thrash-en, és arra a következtetésre jutottam, hogy azért a Metallica, a Slayer, a Megadeth és az Anthrax alkotja ezt a kört, mert kereskedelmileg ők bizonyultak a legsikeresebb thrash zenekaroknak. Az már más kérdés, hogy menet közben „mivé váltak”, esetleg folyamatosan tartani tudtak egy, a rajongók által elvárt szintet, minőséget, hogy mennyit fejlődtek, változtak pályafutásuk során stb.
A New Jersey-ből (Old Bridge) származó Overkill tulajdonképpen a legelső thrash alakulatok közé tartozik, (nagyjából) egy időben alakultak (1979) fentebb nevezett „vetélytársaikkal”, hozzájuk képest viszont csúszott a bemutatkozásuk. D. D. Verni (Carlos Verni) basszusgitáros és Rat Skates (Lee Kundrat) dobos alapított punk csapatot (művészneveikkel favorit punkegyütteseik felé nyilvánították ki tiszteletüket: a The Ramones-ben Dee Dee Ramone, a The Damnedben pedig Rat Scabies szerepelt) The Lubricuntsként, énekesként pedig a D.O.A.-ban megfordult Bobby „Blitz” Ellsworth (Robert Joseph Ellsworth, nevét a The Dead Boys-os Johnny Blitz! projektjéből kölcsönözte) csatlakozott hozzájuk. Miután 1980-ban feloszlottak, D.D. egy új formációt akart létrehozni, és ennek érdekében egy hirdetést adott fel, amelyre Robert „Riff Thunder” Pisarek gitáros (ex-D.O.A.) válaszolt, akit bevették a csapatba (a Motörhead dal alapján ő hozta az Overkill nevet is), sokáig azonban nem erősítette a tagságot, mert a helyére Dan Spitz (igen, a későbbi Anthrax-bárdista) illetve Anthony Ammendola érkeztek. (A nagyon-nagyon korai időkben, még Virgin Killer néven legfőképpen punk-feldolgozásokat –The Ramones, The Dead Boys, Connor Neeson, Aron McGarrigle – játszottak, később viszont már Motörhead-, Judas Priest-, Iron Maiden- és Riot-nótákkal bővítették repertoárjukat).
1981-ben Spitz, illetve Ammendola távoztak, az új gitárosok Rich Conte, valamint Mike Sherry lettek és ekkoriban kezdett el saját számokat írni az Overkill, köztük a Grave Robberst (utóbb ez lett a Raise the Dead), az Overkillt, az Unleash the Beast Within-t és a Rotten to the Core-t. Nagyjából ez idő tájt lépett ki a bandából Conte és Sherry, ekkor került a képbe Bobby Gustafson, illetve egy Joe névre hallgató arc, a zenekar pedig fontos szerepet töltött be a New York-i és New Jersey-i klubokban (pl. L’Amours) és a kékgalléros, dolgozó emberek metal bandájaként alapozták meg hírnevüket. Joe aztán felszívódott, sőt, egy rövid időre Ellsworth szűrét is kitették, extrém életvitele miatt, de pár nappal később visszatért.
Akkoriban kezdték el használni a fluoreszkáló zöld logót, amelyet célirányosan azért választottak, hogy a plakátokon kiemelkedjen a tucatnyi másik banda vörös logói közül. 1983-ban adták ki a Power in Black demót (stílusukat blood metalnak titulálták), a felvétel pedig egy csapásra a zenekarra irányította a figyelmet, és komoly hatást gyakorolt a kazettacserélgetésben részt vevő fanatikusokra. (Az anyagot az alábbi szlogennel reklámozták: „Ezt minden műmájer, köcsög, pózer puhapöcsnek ajánljuk a klubokban. Dugjátok fel ezt a kazettát a seggetekbe! A patront nem szabad közvetlen napfénynek kitenni, ellenkező esetben elbaszódik. Amikor nem használja, hagyja a lejátszóban!”).
A demónak köszönhetően nyíltak meg előttük a kapuk, mivel egy-egy dallal felkerültek a Metal Massacre V. (Death Rider), illetőleg a New York Metal-84 (Feel the Fire) válogatásokra, majd 1984-ben sikerült szerződést kötniük az Azra/Metal Storm Records-szal, így ennek folyományaként jelent meg a négyszámos Overkill EP. (Eredetileg demónak rögzítették, és az anyagot a zenekar a jobb megítélés reményében adta el a kiadónak.) A kislemez 4000 példányban kelt el, amiért az Overkill egy vasat sem kapott, ugyanakkor a bandát a feljövőben lévő thrash metal mozgalom élbolyába tolta. A bandát nem nagyon törte meg az Azra hozzáállása, ugyanis nem sokkal később a Megaforce-hoz írtak alá, és az 1985. április 15-én megjelent Feel the Fire már az új kiadó égisze alatt látott napvilágot, míg a Sonic Reducer a From the Megavault kompiláción kapott helyet.
Az album kedvező fogadtatásban részesült, az Overkill, mint a keleti part egyik hajtóereje megszilárdította vele pozícióját, ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy a mű rettentő erős mezőnybe érkezett: Vicious Attack (Abattoir), Hell Awaits (Slayer), Bonded by Blood (Exodus), Long Live the Loud (Exciter), Master of Disguise (Savage Grace), Nasty Savage (Nasty Savage), Skeptics Apocalypse (Agent Steel), To Mega Therion (Celtic Frost), Infernal Overkill (Destruction) stb. – volt konkurencia bőven. Az év többi részét, illetve 1986 elejét a banda úton töltötte, és többek között a Peace Sells…But Who’s Buying-ot népszerűsítő Megadeth előtt nyitott, Európában pedig az Anthrax és az Agent Steel társaságában játszott a US Speed Metal Attack turné keretén belül, vagyis gőzmozdonyként robogott előre a társaság.
Második lemezük, a Taking Over felvételei 1986 szeptemberétől decemberéig, Alex Perialas producerrel a New York-i Pyramid Sound stúdióban zajlottak, s az album végül 1987 márciusában került a boltok polcaira. Az új koronggal egyértelműen szintet ugrott a csapat, gyorsabb, dinamikusabb szerzemények sorjáznak az albumon, mint a Feel the Fire-ön. Noha csapatmunkában íródtak a dalok, az már az első anyagon (illetve attól kezdve) világossá vált, hogy Blitz hangja és Verni basszusfutamai markánsan rányomják a bélyegüket az Overkill muzsikájára; a négyhúros hangszer gyakorlatilag egyenrangú szerepet tölt be Bobby Gustafson gitárja mellett. Rat Skatesről szinte soha nem esik szó, pedig pontos, feszes játékával szervesen hozzájárult a nóták klasszikus voltához. Az Overkill-életmű legnagyobb klasszikusai, legjava hallható a lemezen, a Deny the Cross-tól kezdve a Wrecking Crew-n, a Powersurge-dzsön át, az EP-ről átemelt Fatal If Swallowed-ig bezárólag. Minden idők egyik legnagyobb metal himnusza, a klippel megtámogatott In Union We Stand az anyag csúcspontja, míg az Overkill II (The Nightmare Continues)-vel az első albumon elkezdett sztorit folytatták.
Szégyenkezésre semmi okuk nem volt 1987-ben ezzel az alkotással, amely a The Legacy (Testament), a The Ultra-Violence (Death Angel), a Breaking the Silence (Heathen), az Among the Living (Anthrax), a Ticket to Mayhem (Whiplash), az Unstoppable Force (Agent Steel), a Terrible Certainty (Kreator), a Persecution Mania (Sodom) vagy a Terror Squad (Artillery) mellett is abszolút megállta a helyét. A lemez megjelenését követően, 1987 tavaszán újfent átruccantak Európába, hogy a Keeper of the Seven Keys I-et promotáló Helloween előtt lépjenek fel. Májustól júniusig a Megadeth-szel koncerteztek, júliusban és augusztusban viszont már headlinerek voltak, ezeken a bulikon a Testament volt az előzenekar. Az év őszén került a boltokba a !!!Fuck You!!! EP, amely után Rat Skates kiszállt a csapatból, helyére a dán származású Robert „Sid” Falck (ex-Battlezone) érkezett, azonban a lendület nem szenvedett csorbát, a gépezet nem állt meg, az Under the Influence-szel és a The Years of Decay-jel a csapat újabb mesterművekkel örvendeztette meg a thrash metal rajongóit.
Érdekes helyzetet eredményez az első négy Overkill album, ugyanis mindegyikük klasszikus, és roppant nehéz dolog közülük egyet is kiemelni, kedvencet választani. Az egy dolog, hogy a ’90-es évektől több tagcserén estek át, egy másik dolog, hogy kereskedelmileg nem voltak/lettek sikeresek (bár ez relatív), az Ellsworth/Verni páros magabiztosan kormányozza a szerelvényt, és komoly kisiklások sem történtek pályafutásuk során (Bobby Gustafson távozását sem sínylették meg), rajongóikhoz mindig lojálisak maradtak, koncertjeiken pedig még mindig gyilkosak. Végigtekintve karrierjükön viszont nem kérdés, hogy a Taking Over diszkográfiájuk legjobb három albuma között foglal helyet, s egyben a metal történelem egyik legkiemelkedőbb alkotása.
Leave a Reply