„Nem úgy gondolkodunk és működünk, mint egy tipikus banda”

Levélváltás Andy Beresky-vel, a Palace in Thunderland és a Black Pyramid gitáros-énekesével – 1. rész

Miután a róluk szóló cikkben már bemutattam Andy Beresky első számú csapatának történetét, a zenészt nem is annyira a múltról, mint inkább a jelenben zajló projektekről és jövőbeli terveiről faggattam. Az interjú első részében a Palace in Thunderland körül zajló események kerülnek szóba.

Rattle Inc.: Andy, az egyik legfrissebb hír veletek kapcsolatban, hogy felvettetek egy négyszámos EP-t, február végén, március elején pedig az anyag maszterizálása is megkezdődött. Hol tart most ez a folyamat?

Andy Beresky: Azóta túl vagyunk a maszterizáláson. Az említett négy dal mellett egyébként egy feldolgozásnóta koncertváltozatát is rögzítettük, ami ugyancsak valamelyik következő kiadványunkon kap majd helyet.

R. I.: Lemezcímet és számcímeket tudsz már mondani?

A. B.: Az előbbit még nem döntöttük el, úgyhogy csak dalcímekkel tudok szolgálni. Az EP első száma Adam (Abrams – basszusgitáros) szerzeménye, amely a Feeding the Beast címet viseli. Ezt Monte (Newman – gitáros) nótája, a The Saddest Star of All követi. A harmadik Matt (Netto – dobos) szerzeménye, a Draw the Line, utolsóként pedig az én dalom, a The Endless Cycle hangzik el.

R. I.: Az anyag különlegessége, hogy minden zenekari tag írt egy számot, amelyek stílusukban, hangulatukban nyilván különböznek egymástól. Izgalmas kísérlet, de mennyire lesz így az EP egy egységes, tipikus Palace in Thunderland-alkotás?

A. B.: A lemez egyáltalán nem lesz egységes, sem tipikus PIT-anyag. Az ötlet az volt, hogy szülessen négy, egymástól teljesen különböző dal. Ráadásul nemcsak a végeredmény lett más, hanem az a mód, az a körülmény is, ahogy az egyes számok születtek. A Feeding the Beast például egy acid punk nóta, amelyben a Stooges stílusa ötvöződik a Hawkwind-dalok hangulatával. A dal felvételei során a hagyományos torzítók helyett mindannyian őrült fuzz pedálokat használtunk, és rendhagyó módon a dal teljes szövegét Adam írta.

A The Saddest Star of All egy nagyon dús és rétegezett dal, egy csomó különleges, egymástól eltérő hangszínnel és hangnemmel. A Draw the Line-t menet közben a legvégsőkig lecsupaszítottuk, és a feljátszása során szerepet is cseréltünk: végig Matt énekel benne, Monte ritmusgitározik, én pedig szólózom, és közben ki sem nyitom a szám. 🙂

A The Endless Cycle teljesen úgy hangzik, mint valami dúdolgatás, a végére pedig teljesen őrjítővé válik a kísérleti hangképeivel, amelyek mögő Monte egy igazán mocskos gitárszólót játszott fel. Ugyanakkor a különbségek ellenére is biztos lehetsz benne, hogy a dalok mindegyike úgy szól, mint egy valódi Palace in Thunderland nóta! Albumról albumra azon dolgozunk, hogy stílusukban és struktúrájukban minél egységesebb produkciókat hozzunk létre, úgyhogy nagyon felszabadító érzés volt megalkotni egy ilyen rendhagyó anyagot.

R. I.: Látod már, hogy az EP mikor és milyen formában fog megjelenni?

A. B.: A dalok, amelyek együttesen 23 perc játékidőt tesznek ki, reményeink szerint egy 12 inch-es album egyik oldalára kerülnek fel, és 2018 folyamán látnak majd napvilágot. Azt még nem tudjuk, hogy emellett CD-n vagy digitális formátumban lesz hozzáférhető, de akár mindkettő is lehet belőle.

R. I.: Ezek a szerzemények a soron következő nagylemezeteken is ott lesznek majd?

A. B.: Nem, ez egy teljesen különálló projekt.

R. I.: Azt olvastam, hogy az új, The King of the Empty Aeon címet viselő nagylemezetekhez is megvannak már a dalok. Tényleg duplaalbum lesz, és a két részt külön fogjátok megjelentetni?

A. B.: Így igaz. Túl vagyunk a dalírás fázisán, jelenleg próbálunk és a nóták finomhangolását végezzük. Remélhetőleg hamarosan a felvételeknek is nekiláthatunk. Közben néhány régi demónkat és koncertfelvételünket is újrahallgatjuk, így elkezdhetjük tervezni a második részt is, amelyen ezeknek az anyagoknak a legjobb pillanatai is helyet kapnak majd.

R. I.: Úgy tudom, hogy konceptalbumban gondolkodtok: ez egy témakört vagy egy összefüggő történetet jelent?

A. B.: Az első rész kapcsán valóban ezt tervezzük: ez vagy egyetlen, 45 perces szám lesz, amely sok részből áll össze, vagy egy csokor különálló dal, amelyeket egyetlen nagy, szabadon áramló ötlet kapcsol össze. A kettő közül még bármelyik megvalósulhat. Az anyag a sztorit tekintve a Hüsker Dü 1984-es Zen Arcade című alkotásával mutat rokonságot, zeneileg viszont sokkal inkább a Pink Floyd Animals-ére hasonlít. Alapvetően egy riff-orientált gitáralbumot tervezünk, amely elsőre különböző dalok egymásutánjának tűnik majd, holott ugyanazok a témák és ötletek bukkannak fel benne újra és újra. Sőt ezek az ismétlődő témák az anyag második részében is elő fognak majd jönni. Emellett mindkét album erős poszt-punk és poszt-hardcore-hatásokat is mutat.

Talán ez a legambiciózusabb vállalkozás, amibe eddig belefogtunk. Azt gondolom, a múltban hajlamosak voltunk elveszíteni a fókuszt, és addig bővíteni az egyébként is grandiózus elképzeléseket, amíg akkorára nem nőttek, hogy már nem tudtunk megbirkózni velük. Ez történt a The Apostles of Silence album esetében is.

R. I.: Mielőtt arra rátérnénk, még két kérdés az új lemezzel kapcsolatban. Terveitek szerint mikor hallhatják a rajongók?

A. B.: Ez egy jó kérdés. Az utóbbi időben olyan szinten a zenére koncentráltunk, hogy a kiadás „logisztikai” részével nem is maradt időnk foglalkozni. Ahogy az előbb említettem, a négyszámos EP 2018-ban, bakeliten fog megjelenni. Azt viszont még nem látom, hogy a The King of the Empty Aeon-nak mi lesz a sorsa. Tudom, hogy ez nem túl konkrét információ, de azt mondanám, hogy valamikor az idén vagy jövőre fog napvilágot látni. Hiszek abban, hogy elég gyorsan fel tudjuk majd venni, természetesen csak akkor, ha azokat az ötleteket és koncepciót, amelyből az anyag táplálkozik, a megfelelő mederben tudjuk tartani. 🙂 Eddig hihetetlen keményen dolgozunk az anyagon, és bízom abban, hogy ennek a gyümölcsét a felvételek során fogjuk learatni.

R. I.: Eddig jórészt saját erőből igyekeztetek boldogulni. Túl nagy kompromisszum lenne egy kiadóval leszerződni? Akár egy kisebb, előadó-centrikus céggel? Nem könnyítené meg az előrejutásotokat?

A. B.: Olyannyira nem lenne nagy kompromisszum, hogy már fel is vettük a kapcsolatot néhány céggel, így biztos vagyok abban, hogy az új lemez kiadása kapcsán lesz választási lehetőségünk, különösen, miután e kiadók emberei meghallgatták az anyagot. Nem hiszem, hogy lenne banda, amelyik készített már valami ehhez hasonló anyagot.

R. I.: Ezt a lemezt követően tényleg újra előveszitek a The Apostles of Silence-t, amit egyik méltatótok a valaha volt legjobb hivatalosan meg nem jelent albumnak titulált, ti pedig eddigi pályafutásotok fő művének tartotok?

A. B.: Megtehetnénk, bár még nem igazán beszéltünk róla. Van viszont egy olyan vad ötletünk, hogy írunk egy szimpla rockalbumot, amely egyben konceptlemez is lenne, valami olyasmi, mint David Bowie Ziggy Stardust-ja. A miénknek az lenne a címe, hogy The Last Rock Star. Egy olyan bandáról szólna, akik rendszeresen egy régi bunkerben próbálnak. Hirtelen kitör a harmadik világháború, a nukleáris fegyverek mindent megsemmisítenek, így a zenészek az óvóhelyen ragadnak, ahol azzal töltik az időt, hogy egymásnak játszanak. Az egész nagyon egzisztencialista és abszurd szituáció lenne, valami olyasmi, mint Beckett-től a Godot-ra várva vagy Tom Stoppard műve, a Rosencrantz és Guildenstern halott. Szerintem nagyon király lenne ezeknek a – Nirvana Nevermind-ját vagy a korai David Bowie-t idéző – nyers rockdaloknak az ötvözése ezzel a bizarr sci-fi koncepcióval. Így aztán lehet, hogy először ezt fogjuk tető alá hozni.

R. I.: Visszatérve a The Apostles…-re: mivel nem vagytok elégedettek, mit változtatnátok rajta?

A. B.: Ez egy hosszú történet, így nem olyan könnyű válaszolni erre a kérdésre. Az egészet úgy összegezném, hogy akkoriban nem tudtuk, hogyan készítsük el azt az albumot, amit szeretnénk. Fiatalok és idealisták voltunk, és amikor a dolgok nem úgy alakultak, ahogy azt előre elterveztük, nem voltunk képesek megfelelően alkalmazkodni az új helyzethez. Így aztán ma gyakorlatilag mindent megváltoztatnánk rajta, még a dalok hangszerelését is. Az egész anyagot újravennénk, a korábbi változatot pedig úgy kezelnénk, mint egy szimpla demót.

R. I.: Azt is mondtátok róla, hogy nincs befejezve…

A. B.: Nem maszterizáltuk, emellett zeneileg egy csomó durva hiba van rajta. Mai szemmel nézve az egész egy rakás szemét, és mivel mindannyian perfekcionisták vagyunk, a jelenlegi formájában biztos, hogy nem fejezhetjük be.

R. I.: Aki akart, már hozzájuthatott az anyaghoz. Ehhez képest mit jelentene egy hivatalos megjelenés?

A. B.: Azt a változatot, amit a Bandcamp oldalunkon tettünk hozzáférhetővé, tekintsük egy számunkra kissé költséges demónak.  Ma is meg tudod hallgatni a dalokat, de nem olyan formában, ahogy azt annak idején megálmodtuk, vagy ahogy azt ma meg tudnánk csinálni. Egy hivatalos kiadvánnyal a rajongók egy teljes mértékben aktualizált anyaghoz jutnának hozzá, amelyet újravennénk, újrakevernénk, maszterizálnánk és amelyhez egy komplett látványvilág is szervesen hozzátartozna.

R. I.: Az egyes lemezeitek megjelenési dátumát ismerjük, viszont ezek nem mindig esnek egybe azzal az időszakkal, amikor az anyagok megszülettek. Az Into the Maelstrom dalai például már az ezredfordulón összeálltak, ám az EP csak 2007-ben látott napvilágot. A The Apostles… pedig jóval előbb elkészült, mint a Stars, Dreams, Seas EP dalai, mégis csak utána jelent meg. Segítenél pontosítani a keletkezések időpontját? Már csak azért is, mert ezek egyben zenészi fejlődéseteknek is fontos mérföldkövei…

A. B.: Lássuk csak: az Into the Maelstrom első változatát 2001-ben, még az első dobosunkkal, John Belcastro-val rögzítettük. Ez egy hétszámos anyag volt, ami a lemezkiadó csődje miatt sosem jelent meg hivatalosan. Nagy pofon volt számunkra, de felálltunk és mentünk tovább. Amikor végre megtaláltuk a mostani dobosunkat, Matt Netto-t, négy dalt még mindig játszottunk arról az anyagról, igaz, az eredetinél sokkal agresszívebb változatban. Matt szerette volna, ha ezeket újravesszük és egy külön EP-n jelentetjük meg. Ez megvalósíthatónak tűnt; igaz, akkor már a The Apostles… felvételeire készültünk, de félretettük, mert fontosabbnak tűnt valami olyat befejezni és kiadni, amivel gyakorlatilag már majdnem megvoltunk.

A The Apostles of Silence 2007-ben a csapat hattyúdalát jelentette. Feloszlottunk, de a lemez befejezetlen változatát még feltöltöttük az oldalunkra, így aki akart, már akkor, ráadásul ingyen hozzájuthatott. Később viszont megszüntettük ezt a honlapot.

Amikor 2012-ben újraindultunk, már sokkal magabiztosabbak, szervezettek és önállóbbak voltunk. A dolgok sokkal jobban klappoltak, mint korábban, így nagyon gyorsan meg tudtuk írni az új anyagot. Azt szerettem volna, ha a lemezt egy demó előzi meg, ez lett a Stars, Dreams, Seas EP. Saját magunk vettük fel és kevertük, és az volt a szándékunk, hogy a nótákat az új albumra, az In the Afterglow of Unity-ra is feltegyük. Így is történt. Az EP három dalát az új Bandcamp oldalunkra is feltöltöttük, az Into the Maelstrom 2007-es változatával együtt. Közben számos olyan kérés érkezett hozzánk a rajongóktól, hogy legalább digitális formában szeretnének hozzájutni a The Apostles of Silence-hez. Erről az anyagról időközben teljesen megfeledkeztünk, és mivel mi magunk nem tettük elérhetővé, a rajongókat ez olyan blogok és torrentoldalak felé terelte, ahonnan ingyenesen le lehetett tölteni a lemezt. Mivel többen is jelezték, hogy fizetni is hajlandóak lennének érte, 2014-ben végre a Bandcamp-re is felkerült. Talán ebből is látszik, hogy nem úgy gondolkodunk és működünk, mint egy tipikus banda; beismerem, időnként vannak meghökkentő lépéseink.

(Az interjú második részében a Black Pyramid-ról, valamint Andy egyéb zenei projektjeiről és magánéleti kríziseiről is olvashattok.)