Levélváltás Andy Beresky-vel, a Palace in Thunderland és a Black Pyramid frontemberével – 2. rész
„Beszélgetésünk” második (befejező) részében szó esik a Black Pyramid új albumáról és egy esetleges európai turnéjáról, az énekes-gitáros szólóprojektjeiről, de leginkább magáról Andy Beresky-ről. Ha valami, akkor ez tényleg egy mélyinterjú. Nem annak indult, de – partnerem nyitottságának és őszinteségének köszönhetően – az lett belőle. Volt már részem néhány hasonlóan bizalmas eszmecserében, de ilyenben még soha. Köszönöm, Andy, innentől még jobban bírlak – téged és a zenédet is! Aki ismeri és kedveli a Palace in Thunderland és/vagy a Black Pyramid muzsikáját, annak valódi csemege lesz ez a cikk, aki nem, az nyugodtan „lapozzon tovább”. Hacsak nem kíváncsi egy meglepő módon kitárulkozó művész belső világára, mondhatni, titkaira.
R. I.: Amellett, hogy gőzerővel dolgoztok az új Palace in Thunderland albumon, a Black Pyramid-ot is újraindítottad…
A. B.: Igen, méghozzá az eredeti felállással: jómagam énekelek és gitározom, Eric Beaudry bőgőzik és vokálozik, Clay Neely pedig dobokon és billentyűs hangszereken játszik.
R. I.: Hogyan tudod összehangolni a PIT-es és a BP-os aktivitásodat?
A. B.: Mivel mindkét csapat csak félig aktív, nincs különösebben nehéz dolgom. A Palace in Thunderland-del ritkán játszunk élőben, és még sohasem turnéztunk. Viszont rengeteget próbálunk, mivel elsősorban a dalszerzésre és az albumok készítésére fókuszálunk. Persze, amikor majd megjelenik a következő hangzóanyagunk, azt élőben is be szeretnénk mutatni.
A Black Pyramid egy teljesen más állatfajta: szeretünk turnézni, koncerteket adni, fesztiválokon fellépni – amikor annak számunkra is van értelme. Emellett éppen egy új anyag megírásának a kellős közepén járunk. A másik különbség, ami megkönnyíti e két tevékenység összehangolását, hogy míg a PIT-ben a dalok és a lemezek szellemileg és fizikailag is egy közös munka eredményeként születnek meg, a Black Pyramid sok tekintetben egy individualista csapat, ahol egy csomót dolgozunk külön, mindenki a maga részén. Így aztán jól tudok egyensúlyozni a két projekt között, bár ha mind a két zenekar aktívabbá válik, amire jó esély van a közeljövőben, akkor biztos, hogy némileg át kell majd alakítanom a napirendemet.
R. I.: Elképzelhető, hogy még az idén egy új Black Pyramid album is megjelenik? Annak a dalaival hogyan álltok?
A. B.: Igen, elképzelhető, ha nem is az idén, akkor jövőre. Már egy ideje „dolgozom” az új anyagon, ami annyit jelent, hogy szépen csordogálnak az ötletek, nekem pedig az a feladatom, hogy azokat a témákat, amelyek a fejemben köröznek, egy zenekar által eljátszható zenévé alakítsam. Számomra mindig is kihívást jelentett a Black Pyramid-nak zenét szerezni. Amikor a második albumunkat készítettük, minden nap több órát gyakoroltam, manapság viszont nem mindig marad erre ennyi időm. Talán ez a legnagyobb akadály. A másik, hogy teljesen különböző dolog egy két gitárossal felálló együttesben és egy power trióban játszani. A Black Pyramid technikailag sokkal több erőfeszítést igényel tőlem, hiszen a PIT-ben Monte egy csomó bonyolult témát eljátszik „helyettem”.
R. I.: A szakma és a rajongók 2011-2015 között elég nehezen tudták követni a két zenekar közötti ingázásodat. Te magad több alkalommal is nyilatkoztad, hogy elég zűrös volt akkoriban a magánéleted. Elárulnád, hogy milyen problémáid voltak: párkapcsolati, pénzügyi vagy lelki természetűek, esetleg valamilyen függőséggel kapcsolatosak?
A. B.: Mivel elég nyitott embernek tartom magam, ha a magánéletemre terelődik a szó, akkor sem jövök zavarba, ha arról kell beszélnem. 🙂 A párkapcsolatom akkoriban éppen az addigi legnagyobb krízist élte át. A barátnőmmel eljegyeztük egymást, és már az esküvőnket terveztük. Tudni kell, hogy nem könnyű velem együtt élni: elég intenzíven és rendszertelenül létezem, gyakran vagyok távolságtartó, és még gyakrabban mogorva. Volt egy komoly beszélgetésünk a jövőről, amelyben a hagyományos házassággal kapcsolatos kételyeinket is megfogalmaztuk. Végül barátságban elváltunk egymástól, és mindketten éljük a magunk életét.
Ha egzisztenciálisan nézem, a munkám már nem okozott számomra boldogságot, így kiléptem, mert rájöttem, hogy csak ez teszi lehetővé, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Nem akartam egész életemben szakács maradni (mert hogy az voltam), szerettem volna a saját életem szempontjából valami értelmesebb dologgal foglalkozni. Nem volt tervem arra nézve, hogy merre tovább, így nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy volt annyi megtakarított pénzem, hogy egy ideig eléljek belőle, addig, amíg meg nem találom az utam folytatását. Bevételek híján azonban a pénz egy idő után elfogyott, és én anyagilag már-már a padlóra kerültem. Ekkor még azt is fontolóra vettem, hogy visszamegyek szakácsnak, egy, a korábbinál lehetőleg jobb munkahelyre. Szerencsére rátaláltam a mostani munkámra: egy krízisközpontban dolgozom, olyan emberekkel, akik komoly érzelmi stresszt, extrém élethelyzeteket, traumatikus tapasztalatokat éltek át. Történt mindez néhány héttel azután, hogy nem vettek fel egy szakács pozícióra, ahová jelentkeztem. Nagyon nem lettem volna boldog, ha újra oda kellett volna állnom a fazekak mellé…
Az említett időszak lelkileg is meghatározó volt számomra. A Black Pyramid-dal lebonyolított európai turnénk során sokkhatásként ért, hogy rájöttem, az amerikai felsőbbrendűség mítosza egy nagy kalap szar, hogy kulturálisan és társadalmilag is messze a sereghajtók mögött járunk. Nehéz volt visszatérnem az Államokba, tudván, mennyivel jobban működhetne itt minden, ha nemcsak az egyén, hanem a társadalom szintjén is felhagynánk az önhitt viselkedéssel. Kemény dolog volt szembenézni azzal, hogy „odakint” létezik egy sokkal normálisabb világ is, és hogy mi itt, Amerikában nem vagyunk hajlandók levenni a szemellenzőnket, és egy őszintén érdeklődő pillantást vetni magunk köré, hogy miféle emberek is népesítik be a világ többi részét. Azt hisszük, mindet tudunk, és mindent jobban csinálunk másoknál, csak mert amerikaiak vagyunk. Ne érts félre, egy csomó dolgot szeretek ebben az országban, és a legtöbb itt élő embert kedvelem, de egy csomó olyan dolog van, amelyet kritikusan szemlélek, és szeretném látni, hogy ezeken a területeken javulás következik be.
Nagyon összezavarodtam, amire gyógyírként komolyan elkezdtem elmélkedni és meditálni; akkortájt ez volt az egyetlen dolog, aminek értelmét láttam. Úgy döntöttem, abbahagyom a zenélést, és életem egyéb területeire fókuszálok, mivel a zene önmagában nem tett elégedetté. Politikailag és szociálisan is aktívabbá váltam, ami oda vezetett, ahol ma tartok: egy sokkal kiegyensúlyozottabb élethez, amelynek éppúgy része egy új kihívásokkal kecsegtető munka, mint a szerető barátok és a család, zeneileg pedig egy vibrálóan artisztikus vízió, amelynek a megvalósításán jelenleg is dolgozunk.
Ami pedig a függőséget illeti, soha nem váltam a kábítószerek rabjává, sőt még csak nem is ittam az említett időszakban. Viszont minél elégedetlenebb voltam az akkori életemmel, annál inkább a pszichiátriai gyógyszerekben láttam a megoldást. Ez a tipikus amerikai módszer: ha boldogtalan vagy, kapj be egy pirulát! Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én utam, ugyanis a gyógyszerek legtöbbjére nagyon rosszul reagáltam: megfosztottak a személyiségemtől, annak a képességétől, hogy tisztán gondolkodjam, egyre idegenebbé tették számomra a többi embert és nem engedték, hogy a dolgokat a maguk valóságosságában éljem meg. Nem segítettek, több kárt okoztak, mint amennyi hasznot hajtottak, és ez arra indított, hogy felhagyjak a szedésükkel. Nem volt könnyű, mert nagyon addiktívek, és komoly megvonási tünetekkel jár, ha leteszed őket.
R. I.: A zenére visszatérve, mikor készül el a szólóalbumod, amelyen már évek óta dolgozol?
A. B.: Ennek a munkának hamarosan be fognak érni a gyümölcsei. Zenésztársammal, Lt. Dan-nel, akivel az elmúlt időszakban több koncertet is adtunk Andy Beresky and the Whispers in His Ghost név alatt, hamarosan nekiállunk a lemez felvételeinek. Ez az eddig megismert munkáimtól egy teljesen különböző anyag lesz, szomorkás népballadák pszichedelikus megközelítésben, túlnyomórészt akusztikus hangszereken előadva. Biztos vagyok abban, hogy a személyiségemnek ezekben a dalokban megnyilvánuló, érzelmileg sérülékeny oldala egy csomó embert sokkolni fog.
R. I.: Azt is nyilatkoztad, szívesen összehoznál egy pszichedelikus rockot játszó garázsbandát…
A. B.: Azon már túl vagyok: a Black Pyramid-dal párhuzamosan volt egy zenekarom, a Dangerbird, amellyel feldolgozásokat és saját dalokat adtunk elő, kizárólag koncerteken. A volt párom játszott benne basszusgitáron, és egy őrült fickó volt a dobosunk. Miután kiszálltam a BP-ból, reméltem, hogy újra összehozzuk a bandát, de végül nem jött össze a dolog.
R. I.: Mostanában egyedül is a színpadra állsz. Ilyenkor milyen dalokat játszol? Elektronikus vagy akusztikus koncertek ezek?
A. B.: Pillanatnyilag egyedül vagyok, és még nem döntöttem el, hogy szükségem van-e társakra. Azt gondolom, először egy hangfelvétel elkészítésének lenne értelme, és azt követően derülhet ki, hogy a lemezen hallható zenét élőben egyedül is tudom-e reprodukálni vagy sem. Az utolsó két fellépésem közül az egyik akusztikus volt, a másikon egy 12 húros elektromos gitáron játszottam és effekteket használtam. Mindkettőnek megvolt a maga varázsa, ugyanakkor egyre inkább megszilárdul bennem, hogy ezeken a koncerteken előbb-utóbb egy második gitárosra is szükségem lesz. Saját dalokat játszom, amelyeken olyan muzsikusok hatása érezhető, mint Nick Drake, Tim Buckley, Jason Molina, Sharon Van Etten vagy Elliott Smith. Nem sötétnek vagy depresszívnek, inkább romantikusnak, olyan Van Morrison-osnak mondanám őket.
R. I.: A zenélés mellett lemezismertetőket is írsz. Ezek hol jelennek meg?
A. B.: Miközben válaszolok a kérdéseidre, jövök rá, hogy milyen mozgalmas az életem, és hogy mennyire nincs szabadidőm. Mindig is szerettem írni, így a lemezismertetők készítését is élvezem. Barátom, Matthew Thomas, akinek van egy Taste Nation nevű oldala, kért meg, hogy írjak ilyen cikkeket. Maximális szabadságot ad nekem és szereti a munkáimat, nekem pedig tetszik, amit ő a zene világában csinál. Szeretek olyan zenékről írni, amelyek csak távoli kapcsolatban állnak a heavy metállal.
R. I.: Elképzelhető, hogy valamelyik bandád új anyaga apropóján újra átjöttök Európába turnézni?
A. B.: A Palace in Thunderland eddig még soha nem turnézott, ám miután befejeztük a The King of the Empty Aeont, ez is változhat. Képesnek kell lennünk arra, hogy kisebb regionális turnékat csináljunk, hogy eljussunk az Egyesült Államok déli és közép-nyugati részébe. Európa már keményebb dió a magunkfajta kisebb amerikai bandák számára. Jelentős befektetést igényel átrepülni az óceánt, utána pedig a kontinensen belül utaztatni a zenekart; sok pólót és CD-t kellene eladnunk ahhoz, hogy nyereséges legyen a kiruccanás. A Palace jelenleg még nem tart itt. Zeneileg összeszokott csapat vagyunk, önmagunk menedzselése terén azonban még van hová fejlődnünk. Ezzel együtt nagyon örülnék, ha valahogy összejönne egy ilyen turné. Ez is egy ok, amely miatt előnyös lenne számunkra egy tőkeerős kiadóval való együttműködés. A Black Pyramid kapcsán sokkal inkább el tudom képzelni, hogy az új lemez megjelenését követően újra átmenjünk Európába koncertezni.
R. I.: Mennyire vagy elégedett azzal, amit zeneileg eddig elértél? Mire vágysz még ezen túl?
A. B.: Soha nem vagyok elégedett. Ne érts félre, nagyon boldog vagyok attól, ahol a Palace in Thunderland-del tartunk. Olyan emberekkel zenélek, akiket a legjobb barátaim közé sorolok és akiket az egész világon a legjobban ismerek. Mára eljutottunk oda, hogy zeneileg csaknem mindent meg tudunk valósítani, amit szeretnénk. Emlékszem, annak idején a dalainkat hallva néhány barátunk megjegyezte: „Ez úgy hangzik, mintha nem tudnátok eldönteni, hogy punk- vagy népzenét akartok-e játszani.” Miért kellene ilyen döntést hoznunk? Miért nem csinálhatjuk azt, amit szeretnénk? Miért kellene egyetlen műfajhoz ragaszkodnunk? Hosszú időbe telt, amíg megfogalmazódtak bennem a válaszok ezekre a kérdésekre, és azt gondolom, hogy a legjobb bizonyság erre az új anyagunk lesz. Látni, ahogy egy vízió oly sok év után végre valósággá válik, lelkesítő és örömteli érzés. És mégsem vagyok elégedett.
És hogy mire vágyom még? Például arra, hogy a Black Pyramid kapcsán is hasonló legyen a helyzet. Örülnék, ha mindig nyers, mély és súlyos dalokat tudnék írni a bandának, ugyanakkor nem szeretném, hogy egy szimpla doom csapatnak könyveljenek el bennünket. A hatásaink között ugyanis nemcsak olyan zenekarok szerepelnek, mint a Black Sabbath, a Sleep vagy az Electric Wizard, hanem a Black Flag, a Hawkwind, a Void, a Pink Floyd, az Amon Duul II és a Sonic Youth is.
Engem sokan metálfejnek tartanak, én viszont biztos vagyok abban, hogy azért ilyen zenéket írok, mert egyáltalán nem vagyok metálfej. Igaz, hogy mindig is az erőteljes, hangos, agresszív muzsikák vonzottak, de ugyanígy szeretem például a jól sikerült szerelmes dalokat is. Úgy nőttem fel, hogy apámmal népzenét hallgattunk és játszottunk. Az első elektromos gitáromon először punk rock és hardcore számokat tanultam meg pengetni. A gimnáziumban jazz- és bluesgitár tanulmányokat folytattam. Nagyra értékelem a pszichedelikus és a progresszív rockot. Tizenévesként egy csomó indie rockot hallgattam. Kedvelem a The Cure és a The Smiths muzsikáját, sőt még old-school emó lemezeket is hallgatok.
Egy olyan muzsikusnak látom magam, aki összegzi, ötvözi egymással a különböző stílusokat és tradíciókat. És már csak azért sem vagyok elégedett, mert ezeknek a stílusoknak és ötleteknek végtelen számú, általam még nem játszott kombinációja létezik. A legnagyobb vágyam azonban az, hogy mindig szabad akarok maradni. Nem a heavy metálnak, hanem a szabadságnak vagyok a megszállottja. Viszont ez a zene és ez az életforma a legjobb lehetőség arra, hogy kifejezzem a szabadság és az eredetiség utáni vágyamat.
Leave a Reply