A kilencvenes évek elején kihunyt a dark rock zene legsötétebben ragyogó csillaga, munkásságának zenitjén befejezte okkult mantráinak invokálását a Fields of the Nephilim. A Pink Floyd-i magasságokban szárnyaló Elizium című lemezük után egy, az életmű összefoglalásaként is értelmezhető koncertalbummal (Earth-Inferno) lekapcsolták a porlepte katedrális fényeit, a bukott angyalok kiléptek a látható világ reflektorfényéből, maguk után hagyva egy rövid de jelentőségteljes diszkográfiát és egy pótolhatatlan űrt, amelynek betöltésére (mint utólag kiderült) nem volt alkalmas jelentkező. Nem akadt senki, aki mélységében és magasságában képes lett volna uralni azt a mágikus szintet, ahol a Fields of the Nephilim oly otthonosan mozgott. Magasan volt a léc, és senkinek nem lehet felróni, hogy nem futott neki, mert ki az az őrült, aki önként beleszaladna egy akkora pofonba, amit a Fields of the Nephilim státuszának eleve kudarcra ítélt bevállalásával szinte bizonyosan kapna a felelőtlenül megidézett égi erőktől?
A tagok útjai kettéváltak: alakult egy Rubicon nevű (egyébként jobb sorsra érdemes) formáció, a szellemi, spirituális vezető, a fő sámán Carl McCoy pedig depressziójával való küszködése után ismét ringbe szállt „a legsötétebb dark rocker” címért való küzdelemben, ahol persze, valljuk meg őszintén, mint egyetlen hiteles induló, eleve győzelemre volt ítélve. A sötétség meghódításáért rendezett maratoni futóversenyen nála autentikusabbat keresve sem lehetett volna találni, aki méltó arra, hogy átvegye a stafétabotot – saját magától. Újra meggyújtotta a fekete gyertyákat, kiűzött minden beszüremlő fényt az elhagyatottan álló, de a hívők reményével csordultig telt katedrálisból, és belevágott az anyazenekar szellemiségének megidézésébe.
A zenekar nevét meg is tartotta, meg nem is. Egyszerűsítette (the) Nefilimre, jelezve, hogy ez azért nem az eredeti Fields of the Nephilim (ennek ellenére a betűtípus mégis változatlanul át lett emelve, szóval mégis ugyanaz). De nincs itt semmi rejtély, ugyanis az ő személye az összekötő kapocs a két variáció között, mert hát már annak idején is az ő elképzelései és szövegei jelentették azt a stabil hitelességi alapot, amelyre a Fields of the Nephilim felhúzta azt a sajátságos zenei építményét, amelynek olykor az eget verdesték a tornyai.
McCoynak azért volt annyi józan távolságtartása korábbi önmagához képest, hogy zeneileg nem egy az egyben az Eliziummal véget ért vonalat kívánta folytatni, hiszen ehhez – az ő meghatározó szerepén túl – a régi zenésztársakra is szüksége lett volna, hanem a már megkezdett zenei és szövegvilágot új köntösbe öltöztetve értelmezte újra. Az 1996-ban, Nefilim név alatt kiadott Zoon című lemezen ugyanazt csinálja, amit addig, de mégsem ugyanazt, vagy legalábbis nem ugyanúgy. A kilencvenes évek közepén a death metal hulláma még hatalmas lendülettel ostromolta a metal zene partjait, és ez a Zoon című lemez karakterére és hangzására is letette hordalékát, meghatározó zenei elemként mosta egybe a Fields of the Nephilim finom homokját a zúzós, tömény hangzás fekete iszapjával.
Nehezen kategorizálható alkotásról van szó. Megjelenésekor sok Fields of the Nephilim rajongóban ellenérzéseket váltott ki az album, nem vártak McCoy-tól ekkora zúzást, ilyen fékeveszett lendületet, de amint a kezdeti elutasítás kissé alábbhagyott, mindenkinek be kellett látnia, hogy csak a formai felszín tévesztette meg a hallgatót, a hangsúlyok máshová helyezése keltette annak az áthidalhatatlan szakadéknak a képzetét, amely a Fields of the Nephilim és a Nefilim között délibábként megjelent. Mélyebb rétegeiben, logikus folytatásként nagyon is hitelesen gombolyítja tovább a fonalat McCoy ezen a lemezen, hiszen önmagát soha nem tagadta meg, maradt az, aki mindig is volt.
Hogyan lehetne a Zoon közelébe férkőzni? A lemez címének értelmezése jelentheti az első kapaszkodót, amelynek segítségével beleláthatunk ennek a furán magának való embernek a lelkébe és zenéjébe. A „zoon” egy görög eredetű bibliai kifejezés: lelkes állatokat, lelkes teremtményeket jelent, amely állatok, szám szerint négyen, isten trónja mellett őrködnek, őrzik isten méltóságát, és elrettentik a színe elé kerülőket; nagyhatalmú entitások, akiket nem evilági energiák éltetnek.
Egy másik kapaszkodópont a borítón látható alak lehet, aki nem más, mint Aleister Crowley, a híres-hírhedt okkultista, rendalapító, aki már a Fields of the Nephilim zenéjében is meg lett idézve: egy verse (At the Sea) hallható az Elizium lemezen, a háttérben, alig kivehetően, de felismerhetően. Itt pedig egy korabeli fotó alapján készült grafikán újra előttünk áll ez a kiismerhetetlen figura, csuklyája homlokrészén isten mindent látó szeme, hallgatásra intő mozdulatával szinte eltanácsol a lemez meghallgatásától. De nem minket!
A lemez teljes terjedelmén mintha egy koncepció húzódna végig, mintha a bibliai apokrifnak számító Énok könyve köré szerveződne itt minden, mely könyv egyébként szoros kapcsolatban áll azoknak a bukott angyaloknak a legendájával, akiknek épp Énok volt a szószólója isten haragjával szemben, és akiket Énok szerint Nephilimeknek hívtak. És hogy ki ez az Énok? Az apokrif iratok elfeledett prófétája, akit isten már életében kiemelt a halandók világából, és még élő emberként a mennyországba helyezett, a trónja mellé állított, és megadta neki a Metatron rangot. És akit Hamvas Béla a következőképpen állít elénk: „(Isten) adott neki hetvenkét szárnyat, és háromszázhatvanötszörös áldással adott neki háromszázhatvanöt szemet, mindegyik mint a nap; olyan székbe ültette, amely az Ő trónusához hasonló, megkoronázta, testének húsát élő tűzzé változtatta, és olyan volt mint a fáklya és mint a villám (…), az emberek nem mertek ránézni, mert arcáról az isteni rettenet sugárzott, és aki látta, meghalt.”
A Zoon című lemez pont ilyen.
Szó sincs itt technikás, fifikás gitártémákról, szögegyszerűen van megoldva minden riff, de nem primitíven, hanem célratörően. Az egész szerethető, átélhető, és ami talán a legfontosabb: hiteles. Ha valaki death metal lemezként akarja értelmezni a Zoon-t, annak csalódást fog okozni, death metalnak ez önmagában gyenge, kevés. Aki csak a Fields of the Nephilimet akarja benne hallani, az is elégedetlenül fog legyinteni, mondván, hol van ez az Eliziumhoz képest. A Zoon a két zenei sarokpont közé húzott átlók metszéspontjában létezik, a Fields of the Nephilim gótikus cizelláltsága és a death metal nyers ereje adja ki azt a sötét mágiát, amely néhol költői megfogalmazással emeli az átlagos „pokol-ördög-sátán” klisék fölé a produkciót. Az Xodus, a Penetration és a Pazuzu című tételek szinte kizárólag a nyers, egyszerű death metal elemeivel élnek, és véleményem szerint ezek a kevésbé figyelemre méltó pillanatai a Zoon-nak; a Shine, a Melt, és legfőképpen az albumot záró és megkoronázó, három részből egy kompozícióvá összegyúrt Zoon viszont a McCoy-életmű figyelemreméltó teljesítményei.
Carl énekhangjáról se feledkezzünk meg említést tenni. Egyaránt jellemzi elemi erő és finomságra való hajlam, balladákat idéző, érzelem-dús hangfekvésből egy másodperc alatt vált át tekintélyt parancsoló, ellentmondást nem tűrő szigorúságba; az ember szinte hátrahőköl tőle, úgy érzi, ennél grandiózusabb hangot már elviselni sem lenne képes. Ha úgy adja a zene és a szöveg dramaturgiája, bármelyik death metal énekest megszégyenít az az erő és határozottság, ami McCoy hangjában manifesztálódik. És minden szava jól kivehető, érthető, egyszerűen nem lehet nem komolyan venni. A rock és a metal zene egyik legnagyobb hangja szólal meg ezen a lemezen, és azt kell, hogy mondjam, ez az orgánum önmagában kiteszi az album élvezeti értékének legalább az ötven százalékát. Ha másért nem, ezért érdemes bizalmat szavazni a Zoon-nak: semmihez sem fogható, valós jelenlétet érzünk minden szavában, minden mondatában.
Az a tény is sokat elárul az albumról, hogy a Penetration című számot a Behemoth is feldolgozta a Slaves Shall Serve EP-n, sőt Nergal több alkalommal is vendégként ott állt McCoy mellett a színpadon. Ne tegyünk egyenlőségjelet a Nefilim és a Behemoth zenéje közé, azonban tény, hogy a nehezen beazonosítható, Lovecraft-i rettenet interpretálása kreatív energiákkal tölti fel mindkét zenekar kultikus frontemberét. McCoy rémálmai és az okkultizmushoz való vonzódása már a Fields of the Nephilim egész életművét is hiteles bázissal, komolyan veendő spirituális alappal látta el, és mindez a Zoon című lemezen még félelmetesebben, még ördögibb módon él tovább.
Válasz írása