Napjaink underground színterének egyik legaktívabb, legtermékenyebb zenekara a francia (Valence, Auvergne-Rhône-Alpes) Necrowretch. 2008-ban Vlad Ritualsként alakultak, mely nevet még ugyanabban az évben Worm Eater-re, végül pedig Necrowretch-re változtattak.
A kompániát amúgy Vlad énekes/gitáros (kezdetben basszusgitáros) hívta életre, a 2008-as demót teljesen egyedül rögzítette, majd nem sokkal később csatlakozott hozzá Guillaume Pasut, alias Blastphemator dobos. Duóként vették fel a 2009-es Rising from Purulence demót, amelyet követően Vlad gitárra váltott, míg bőgősként Florent Brunet-Manquat (Amphycion) érkezett, így a 2010-ben megjelent Necrollections demótól kezdve a tavalyi With Serpents Scourge albumig ő kezelte a négyhúros hangszert. Nem merülnék el részletesen a biográfiájukban, a lényeg az, hogy komoly fluktuáció nem jellemző rájuk. (Vladon kívül a többi muzsikus egyéb formációkban is részt vesz).
Eddigi mérlegük három demó, három EP, két válogatás- illetve sorlemez, ez tehát a harmadik nekifutásuk, az a bizonyos „mindent eldöntő” produktum. Ami változás történt, az az, hogy a Century Mediától a Seasons of Misthez szerződtek, a felvételek után pedig Malik Çamlıca basszusgitáros lépett be hozzájuk. Bemutatkozó albumuktól, a Putrid Death Sorcery-től (2013) kezdve beállt a banda a kétévenkénti lemezmegjelentetésre, így idén törvényszerű volt, hogy új hanghordozóval rukkoljanak elő.
Ha valaki a változatosságot részesíti előnyben, akkor rossz helyen kopogtat a Satanic Slavery ajtaján, ám ha egy jó zúzós, brutális death/black anyagra vágyik, nyert ügye van. Noha kiszámítható, mindenféle újdonságtól mentes a korai Morbid Angelt és Bathory-t idéző lemez, az biztos, hogy értő kezek művelik a zenei agresszió, brutalitás eme kinyilatkoztatását. Értelemszerűen a száguldás, a zúzás a „központi téma”, viszont szerzeményeiket kiváló dallamokkal, harmóniákkal dobják fel a legények, valamelyest oldva ez által a pusztítást, mint ahogy az a Sprawl of Sin-ben, a doomos kezdéssel átitatott Evil Names-ben, a Hellspawn Pyre-ben vagy a Curse of Blasphemy-ben tetten érhető. Ilmar dobos rendesen megkínozza hangszerét, személyében –teljesítménye alapján – jelen földalatti mozgalmunk egyik kiváló ütősét üdvözölhetjük.
A Bandcamp oldalukon található meghatározás(ok)hoz különösebb kommentárt nem szükséges fűzni, miszerint „az album a blackened death metal halálos dózisa a francia eretnekektől”, „a riffek égnek, mint a pokol tüze, nyaktörőek a dobok, míg az istentelen sikolyok a megszentségtelenítés paionját (négyszótagú görög versláb) vonítják”, illetve „a Necrowretch gonosz megtestesülés és a Satanic Slavery a sátánista death metal esszenciáját fejezi ki”.
Ahogy az a címből világosan kiderül, nem egy kifejezetten kereszténybarát együttessel állunk szemben, a halál, beteg állapot, sátánizmus tematika köré fonódó szövegek is a fentebb említett zenekarok korai munkáinak hatását támasztják alá. Nyersen, brutálisan szól a korong, a keverést és maszterizálást Patrick W. Engel (többek között ex-Anael, Buried God, Hatespawn, Impending Doom) végezte a Temple of Disharmony-ben.
Természetesen nem egy világmegváltó alkotás a Satanic Slavery (gondolom, a franciáknak nem is volt vele ilyen céljuk), de messze kiemelkedik a manapság futószalagon érkező, hasonló zenei világban fogant művek közül. A maga nemében kifejezetten erős produkció, nálam átmentek a vizsgán.
Leave a Reply