Inter Arma: Paradise Gallows (2016)

A heavy metal, mint zenei kategória, alapvetően a könnyűzene műfajába tartozik. Ám mint tudjuk, nem „könnyű” ez a zene, hanem kemény; még ha a stíluson belül rengeteg leágazás is van, a dallamos hard rocktól kezdve egészen a legdurvább death/black metal-ig és a grindcore-ig, az átlagember szemében ez a műfaj túl vad, szertelen és zeneietlen. Persze, mi metalrajongók nagyon jól tudjuk, hogy ez badarság, hiszen attól még, hogy egy muzsika szigorú, lehet nagyon is zenei.

De vajon hol van a keménység (vagy nevezzük extrémitásnak) a határa? Sok zenekar felvállalta/felvállalja, hogy a lehető legextrémebb, legdurvább zenét játssza. Ehhez általában a következő eszközöket használja fel: torzított szóló- és basszusgitár, szélsebes dob, hörgés, ordítás, károgás. Körítésként pedig dalszövegek halálról, háborúról, sátánról, gyilkosságról stb., albumborítónak pedig szintén valami jó kis „belezős” ábra, de akár még a tagok kinézete, öltözködése is ide sorolható. Néhány éve (inkább évtizede) kialakultak műfajok a heavy metal-on belül, amelyekre általában az imént említett jelzők igazak: thrash metal, death metal, black metal, hardcore, grindcore, de ide sorolható akár a sludge és a post-rock is.

De tegyünk fel egy nagyon fontos kérdést: ha egy csapat ezekre a zenei tényezőkre építi a munkásságát, valóban „kemény” és extrém lesz, nem inkább erőltetett és nevetséges? Szerintem a lényeg pontosan itt van. Meg kell találni azt a kliséktől mentes utat, hogy zenéjükre tényleg azt mondhassák a rajongók, hogy igazán durva és félelmet keltő.

Itt van ez a Richmondból (USA) származó zenekar, akik tettek egy próbát, hogy zenéjük súlyosságával sokkolják a hallgatót. Olyan zenét játszanak, amelyre igaz a „szélsőséges” jelző. Vajon sikerült nekik egy olyan korongot letenni az asztalra, amelyre nagyot csettint az ember, vagy nevetség tárgya lesz a banda? Szerintem az előbbi, mert zenéjük minden banalitástól mentes, de vajon melyik kategóriába illeszthető be? Egyikbe sem és mindegyikbe. Ugyanis az együttes minden durva (és nem durva) metal stílusból merített, egy olyan ötvözetet hozva létre, amely egyénivé teszi muzsikájukat. Ez a zenekar harmadik nagylemeze.

A Nomini dallal kezdődik az album, amely nem más, mint akusztikus gitárral előadott bevezető, amely dallamos gitárral folytatódik. Mitől olyan durva ez, kérdezhetnénk. Attól, hogy a szám hangulata előrevetíti az eljövendő apokalipszist. Olyan, min a vihar előtti csend. Második számként, mint egy hurrikán, be is tör az An Archer in the Emptiness. Kegyetlen blast beat dob, hörgés, zúzós gitárok képében támad a hallójáratok ellen. Néha kicsit lassítanak a fiúk, de összességében a gyors tempó dominál. Ha ilyen lenne az egész album, akkor egy idő után unalmassá válna. Szerencsére nem estek a fejükre a srácok, rengeteg változatos témát pakoltak bele a többi dalba, fenntartva ezzel a folyamatos odafigyelést és izgalmat.

A Transfiguration című nótában vissza is vesznek a tempóból, dohog a basszus és a dob, a gitárosok (Steven Russell és Trey Dalton) pedig nagyon ötletes témákkal állnak elő. T. J. Childers, aki a dobok mögött ül, kiválóan dobol. Sokat üti a tamokat és a cineket, de ami a leginkább feltűnik, hogy nagyon nagy érzéssel, átéléssel teszi ezt, játéka rengeteget hozzátesz a zenéhez. Ebben a dalban a sludge/doom hatások a legnyilvánvalóbbak, de hogy ne dőljünk hátra kényelmesen, a szám közepébe beillesztettek egy gyors részt. Az ének nagyon extrém, Mike Paparo nem kíméli a hangszálait.

Ami jellemző az egész albumra, az a hihetetlenül nyomasztó hangulat. Világvége, pusztulás, elidegenedés: ilyesmik jutnak erről eszembe, miközben hallgatom.

Ha igazán ultra lassú számra vágyunk, akkor a Primordial Wound a megfelelő megoldás. Embertelen súlya van ennek a dalnak, szinte szétlapítja a gyanútlan hallgatót. Ehhez jön még Paparo elnyújtott bömbölése, máshol pedig azok a betorzított, furcsa „zajok”, amelyek szintén az ő torkából jönnek elő. Szóval úgy is lehet brutális metalt tolni, hogy nem a szélvészgyors tempó, hanem az ellenkezője, a „csigalassúság” uralja a dalt. Ez doom a köbön.

A Summer Drones-ban megint más arcát mutatja a zenekar: olyan a nóta, mintha hipnotizálná az embert. A dobjáték itt egyszerűbb, de hoz egy olyan különleges érzést, amelytől szinte transzba esik a hallgató, a gitárriffek pedig spirálként csavarodnak. Nehéz is leírni, milyen a dal: ezt hallani kell.

A Potomac kezdésében visszatér az első dal gitártémája, aztán zongora következik és az egész dal lassúvá, komótossá, szinte slágeressé válik, gyönyörű szólókkal tarkítva. De csak Inter Arma-mércével könnyed, mert ezt a nótát sem lehet vidámnak nevezni. Kicsi pihenő, instrumentálisan.

Ez a „könnyedség” még belelóg a főcímdal elejébe, hogy utána a zenekar ismét a világra szabadítsa a poklot. Ebben a számban a nyomasztó hangulatot az ének okozza, nem azért, mintha annyira extrém lenne, hanem a vokál érdekes dallamossága és hangfekvése miatt. Időnként olyan, mintha Paparo csak szöveget mondana, nem énekelne. A tempó is közepes vagy lassú, de a gitárok azért itt-ott rendesen betonoznak.

Gyorsabb szám a Violent Constellation, de rendkívül technikás, sok kiállással. Az ének is megint durvább, több az üvöltős, hörgős rész; leginkább a black metallal rokon a dal.

A zenekar is érezte, hogy ettől a lemeztől néhányan kifekszenek, ezért utolsó dalnak szerencsére egy olyan nótát tettek, ami felüdülésként hat a rengeteg zúzda után; az album legdallamosabb, leglágyabb számával búcsúznak el (Where the Earth Meets the Sky), mintegy felmosva ezzel a hallgatót. Akusztikus gitár, tiszta ének és háttérvokál – ezekből áll össze a nóta. Tényleg kellemes hallgatnivaló, kiváló lezárása a korongnak. És hogy slágerdal lenne? Ugyan, dehogy!

Azt el is felejtettem mondani, hogy a szerzemények zöme eléri a nyolc, kilenc, de akár a tizenegy percet is, de egyiknél sem érzem azt, hogy túl hosszúra nyúlna. Aki nem rajong az extrém metalért, az messze kerülje el a zenekart, de aki vevő a technikás, ötletes, durva zenékre, az mindenképpen ismerkedjen meg ezzel az albummal.

A cikk szerzője: Zozzie328 további cikk
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*