Egy-egy lemez vagy koncert véleményezésénél igyekszem egyszerre objektív és szubjektív is lenni. Viszonylag gyakran találkozom a sajátométól eltérő véleménnyel, amivel nincs is semmi baj, ez így természetes. Kevésbé tartom viszont pozitív jelenségnek, amikor például valaki kedvenc csapata valamennyi albumát feltétel nélkül imádja, még ha azok ilyen vagy olyan szempontból hagynak is kívánnivalót maguk után.
Üdvösebbnek gondolom a korábban Tóth Zoli által megfogalmazott hozzáállást: „Szigorú leszek a csapathoz. Egyik kedvenc zenekarom nem adhat ki akármilyen lemezt…”. S hogy miért legyen fenntartásaink? Ha a zenekar nem kap visszajelzést, akár kritikai észrevételt legutóbbi anyagával kapcsolatban, azt hiheti, hogy jó úton jár, holott ez nem minden esetben van így. Mi pedig, ha nem tesszük szóvá az esetleges hiányosságokat, hogyan is várhatjuk el, hogy legközelebb egy még inkább a szánk íze szerint való anyagot vehessünk a kezünk közé?
Attól, hogy a Metallica rajongói vagyunk, még nem szabad elmennünk a St. Anger album botrányos dobhangzása mellett, más csapatoknál nem hagyhatjuk szó nélkül az új énekes fakó hangját, a dalok egysíkúságát vagy a túlzásba vitt ritmusváltásokat, amelyek széttördelik az anyagot, a dallamok hiányát vagy az elpuhulást, az album rövidségét vagy az egyes dalok túlzott hosszúságát. A fanatikusnak sokáig minden úgy jó, ahogy van, aztán hirtelen rádöbben, hogy imádott csapata „elárulta az ügyet”. A kritikus menet közben korrigál, segít a zenekarnak a jó úton maradni.
Mindez a múltkori Vendetta-lemezkritikám kapcsán jutott az eszembe (amelynek különben nem volt negatív visszhangja). Van egy mondás: nem rád haragszom, hanem érted. Nem leírom a csapatot, hanem azt szeretném, hogy legközelebb egy jobb anyagot tegyen le az asztalra.
Leave a Reply