Ez a zenekar is megérne egy külön misét, mivel nem szokványos a banda története és zenéje. Mire eljutottak eddig az albumig, azt láthattuk, hogy rendesen felbolygatták a rock/metal darázsfészkét. A kilencvenes évek első felében egyébként is rengeteg változás történt a heavy metal világában. Megjelentek új stílusok, amelyeknek képviselői az MTV-nek köszönhetően hihetetlen népszerűségre tettek szert, sok addig jól menő együttes viszont elbizonytalanodott, új ösvényeken indult el, és ezzel elveszítette rajongóit, vagy csak egyszerűen kegyvesztetté vált, mert folytatták ugyanazt az utat, mint korábban.
Az 1982-ben alakult Faith No More korai időszaka sem volt mentes a tagcseréktől, pár év kellett, mire kialakult egy szilárd felállás a következőképpen: Chuck Mosely-ének, Jim Martin-gitár, Billy Gould-basszusgitár, Roddy Bottum-billentyű, Mike Bordin-dob. ’85-ben a We Care A Lot, ’87-ben az Introduce Yourself album jött ki ezzel a csapattagsággal. A lemezek egész jól fogytak, ám a zenészek megelégelték Chuck dolgait, és lecserélték Mike Patton-ra.
Ezzel a lépéssel, valamint az 1989-ben megjelent The Real Thing lemezzel elképesztő nagyot húztak. Patton személyében egy olyan karakteres énekest igazoltak le, akinek egyszerűen nincs párja. És ugye ott volt maga a korong: az Epic nóta akkora siker lett a zenei csatornának köszönhetően, amire talán a zenekar sem számított, és ennek következtében a lemezeladási mutatók is meredeken íveltek felfelé. Ám be is skatulyázták a bandát, mint funk metal vagy rap metal együttest, ami nagyon nem tetszett a zenekarnak, kézzel-lábbal tiltakoztak mindenféle besorolás ellen. Ezzel az albummal tettek is róla rendesen, hogy semmilyen „zsákot” ne húzhassanak a fejükre.
1992-ben jelent meg az Angel Dust, és közvetlenül a kiadás után Magyarországra is eljutott a zenekar a Guns n’ Roses előzenekaraként. Furcsán néztem az első pár szám alatt, mert rögtön erről a lemezről nyomtak dalokat, és még előtte nem hallottam ezeket, de egyáltalán nem az volt, amire számítottam. Amikor sikerült párszor végighallgatnom az albumot, konstatáltam, hogy ez nem az az együttes, amelyik meglovagolja a trendeket, sőt, azokkal szembe is megy. Nagyon szimpatikus volt ez a lépés, semmi kedvük nem volt még egy Epic-et, vagy From Out of Nowhere-t írni, de szenzációs módon mégis megmaradt az a tipikus Faith No More jegy, aminek révén messziről felismerhető a zenekar zenei világa. Viszont csavartak egyet a gépezeten és ezzel egy új dimenzióba helyezték az együttest. Ez a banda tényleg nem illik semmilyen stílusirányzatba, a zenéjük abszolút korlátokat lebontó, és néhol egészen merész.
Az Angel Dust hihetetlenül változatos album. A zenészek egyenként is nagyon karakteresek, Patton énekéről nem is beszélve. Úgy tudom elképzelni, hogy van öt különböző színű gyurma, amiből felépülnek a különböző alakzatok. Mindig más lesz a kreált forma, ám a színek megmaradnak, néha viszont kicsit egybemosódnak. Egyébként ez a többi albumra is illik.
Mike Bordin tamokra és páratlan pergőjátékra épülő dobolása, Bottum egyéni színezése, valamint futamai, Gould vastagon csattogó bőgőjátéka, Martin riffjei és elmebeteg szólói, Patton néhol szárnyaló dallamai, máskor meg eszement süvöltései, mind-mind a zenekar védjegyének számítottak. Nagy kár, hogy a következő lemezen már nem „Big” Jim Martin gitározott; azóta sem találtak hozzá hasonló kvalitású és fazonú hathúrost.
Már rögtön a nyitó számban (Land of Sunshine) „kinyílik a tréfazsák”: teljesen fura a dal, a refrén nem más, mint nevetés, Patton meg totál elmebeteg dolgokkal áll elő, egyébként pedig a basszus és a dob viszi a hátán a nótát, a háttérben pedig a szintetizátor kever rendesen. Minden őrület ellenére mégis nagyon zenei az egész. Ilyet csak ők tudnak. A Caffeine-ben már kevesebb a „bohóckodás”, de azért ez sem teljesen szokványos dal. Az első klipesített szám, a Midlife Crisis komolynak is tűnik, persze csak Faith No More mércével mérve. Komor, „megfontolt” kezdés után a későbbi verzében és a refrénben Patton megmutatja, mitől is tartják őt az egyik legjobb énekesnek. Kiváló dallamokat hoz, de ha kell, erőteljesen is előadja a mondandóját.
Olvastam egyébként egy cikket arról, hogy melyik metal énekesnek mekkora a hangterjedelme. Mike-ot tették az első helyre. Ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom, de az biztos, hogy kivételes adottságai vannak éneklés terén.
Az RV, mondhatni, lírai szám, de senki ne gondolja, hogy valami érzelgős csöpögésről van szó, ez sosem volt jellemző a zenekarra. Felesleges megemlítenem, hogy Patton mennyire „elviszi” a hátán a dalt. Azért néha a zene is bekeményedik, nehogy unalmassá váljon a nóta.
A Smaller and Smaller egy picit elvont, lebegős, érdekes benne a kicsit keleties betét, valamit a sok váltás és kiállás. Egyik kedvencem az Everything’s Ruined: az, hogy Patton mennyire változatosan énekel, már nem is meglepő, a refrén szinte szárnyal, de nagyon tetszik Bordin dobjátéka is (itt hallható a legkarakteresebben a rá jellemző tam-pergő kombináció).
A Malpractice kifejezetten zúzós és „elmebeteg”, de semmiképpen nem egysíkú; itt már nagyon érezni, hogy a zenekar totál kezd „elborulni”. Ez egyáltalán nem a rádióknak, MTV-nek írt album lett. Minden tiszteletem az övék. A Kindergarten-t érzem egy picit gyengébbnek a többihez képest, de egyébként ez a dal sem rossz. A legnagyobb favoritom következik erről a lemezről, a Be Aggressive. Pattogós, gyors ritmusú dal, a refrén pedig egyenesen zseniális: női kórus, de nem a megszokott, szinte kedve támad az embernek együtt üvölteni velük a sorokat. Rockdiszkók kedvence. Bordin itt is rendesen pakolja az ütemeket, Martin pedig kőkeményen ontja a riffeket.
Az A Small Victory-val folytatódik az album, ami egy kicsit visszafogottabb szám, középtempóban halad végig. A Crack Hitler eléggé szörnyszülemény, mondhatni, nem tipikus metal nóta: az ének olyan, mintha egy rossz telefonvonalba karattyolna valaki, refrén meg nincs, csak a „Heil, heil”. Merész, mert a hozzá nem értő megvádolhatná a zenekart fasiszta nézetekért, de szó nincs erről.
A pálmát a Jizzlobber viszi el extremitás terén, Patton teljesen kivetkőzik magából, üvölt, vinnyog, de közben Jim Martin kegyetlenül ütős riffeket tol alá, a ritmusszekcióról nem is beszélve, amely szintén alaposan betonoz. A szám végén pedig Bottum játszik el egy olyan orgonaszólót, mintha templomban lennénk. Mi ez, ha nem zenei kavalkád a köbön?
Zárásként kifújhatjuk magunkat a Midnight Cowboy dallal, ez nem más, mint az Éjféli cowboy című klasszikus film egyik betétdala átdolgozva. Megemlíthetném még a bónusz számot, az Easy-t (Commodores-dal, Lionel Richie szerzemény), amit utálok, ugyanúgy, ahogy a Faith No More is, így egyezzünk meg abban, hogy nem kommentálom.
Mint a cikk elején említettem, a Faith No More rendesen felkavarta az állóvizet, ezzel az albummal pedig különösen. Kellett is ez a vérfrissítés, sok zenekarra jó hatással voltak. A további lemezek is nagyszerűek lettek, Patton lemezei (Fantomas, Mr. Bungle, Tomahawk) szerintem öncélúak, de egyébként elismerésre méltók. A visszatérő Faith No More album, a Sol Invictus minden negatív kritika ellenére elnyerte a tetszésemet.
Leave a Reply