Egyestés kaland, avagy nosztalgia thrash fesztivál

Atomic

Az egyszervolt zenekarok tagjainak rendre felteszik a kérdést: elképzelhetőnek tartják-e, hogy – akárcsak egyetlen koncert erejéig – újra összeálljon a csapat? A legtöbb esetben nyilván csak ez az egyszeri alkalom jöhet szóba, hiszen az egykori zenésztársak időközben „felnőttek”, családot alapítottak, civil foglalkozást választottak, amire az egzisztenciájukat is építették, így nem valószínű, hogy ha felhagytak korábbi életformájukkal, újra belevetnék magukat a turnézás-lemezkészítés mókuskerekébe.

Az Undertaking-ről és koráról, a ’80-as évek legvégének hazai thrash metal életéről szóló könyvben a szerző, Jakab Viktor jó néhány zenész és rajongó véleményét kikéri azzal kapcsolatban, mit szólna egy egyestés thrash fesztiválhoz, ahol az említett időszak legnépszerűbb csapatai állnának újra színpadra. A válaszolók közül van, aki nem múltba révedő alkat, előre néz, az újdonságokra kíváncsi, így nem is lelkesíti különösebben egy ilyen rendezvény ötlete. Én viszont nosztalgiázós típus vagyok, megdobogtatja a szívem, amikor régi kedvenceim újra feltűnnek a színen. Miközben tudom, hogy minden megváltozott: a zenészek és hallgatóságuk sem ugyanazok az emberek már, mint voltak egykoron. Nem úgy játsszák majd a régi dalokat, ahogy azt tőlük megszoktuk, és nem lesz folytatás.

Nem is lenne egyszerű összehozni a bulit, hiszen az egykori zenészek egy része külföldön él: az Undertaking-es Killan Gyuri Kanadában, a Bedlam-es Fodi Japánban, a Barbed Wire-ös Kovács ikrek Amerikában, a Mirror-dobos Só Costa Ricában, a Beyond-os Csucsu Angliában…

És még ha külön-külön be is tudják gyakorolni a maguk részét, és a koncert előtt marad is idejük a közös próbákra, komoly idő- és energia-ráfordítást igényelne a részükről, mire eljutnának a színpadra. És mi lenne a célja ennek az egész nekiveselkedésnek, amellett, hogy örömet szereznének egykori közönségüknek? Bizonyítani, hogy még ma is tudják azt, amit három évtizeddel ezelőtt? Nyilván tudják, még ha nem is az a lendület és ambíció hajtaná őket, mint annak idején. A pénz? Ugyan már! Újra megmártózni a sikerben, a közönség szeretetében?

Egész biztos számukra is nagy buli lenne, akárcsak nekünk, de azt is megérteném, ha nem vágnának bele. Így nem adnának esélyt maguknak arra, hogy lerombolják a saját mítoszukat, és az emlékeinkben meg tudnának maradni legendának: volt egyszer egy Mirror, egy Just, egy Beyond, egy Bedlam, egy Undertaking, egy Barbed Wire…

Ezzel együtt én vevő lennék egy ilyen produkcióra, amelynek esélyeit növeli, hogy az említettekkel ellentétben jó néhány csapat ma is aktív, vagy – a muzsikusok itthon-létéből adódóan – elvileg könnyen aktivizálható (Slogan, Neckrofight, Atomic). Akár csak egy ilyen banda újraéledése is nagy durranás lenne…

A cikk szerzője: Coly 998 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*