Egybefüggő történetek – 2. rész

DREAM THEATER: METROPOLIS PT. II: SCENES FROM A MEMORY (1999)

A csapat egyik legjobb albumán megénekelt történet egy napjainkban élő férfiról, Nicholasról szól, aki egy hipnoterapeuta segítségével rájön, hogy egy 1920-as években élt lány, Victoria reinkarnációja, akit fiatalon megöltek.

Portnoy-ék muzsikája itt jobban alárendelődik a szövegnek és a történetnek, mint általában, persze a progresszivitást és a virtuozitást ez alkalommal sem dobják a sutba. Kedvenceim az olyan nagy ívű lírai dalok, mint a Beyond This Life, a The Spirit Carries On vagy a Finally Free, mellettük pedig a billentyűs, Jordan Rudess szólói teszik számomra emlékezetessé ezt az anyagot.

GREEN DAY: AMERICAN IDIOT (2004)

A Dookie című slágergyűjteményt követően ez volt Billie Joe Armstrongék második nagy dobása, máig legnagyobb sikere, amely világszerte az egyik legnépszerűbb zenekarrá tette őket. Ez már nagyon nem punk (volt az valaha is a Green Day muzsikája?), hanem megadallamos rockzene, amely szinte valamennyi érzelmi húrt megpendíti, kezdve a dühvel, a szomorúságon és az irónián át egészen a fékeveszett vidámságig.

Az album dalait az akkori időszak aktuális amerikai bel- és külpolitikai eseményei inspirálták. A történet központi figurája a Külvárosi Jézus nevű alsó középosztálybeli tinédzser; az ő szemén keresztül látjuk George W. Bush elnökségét, az iraki háborút és a torzult társadalmi viszonyokat. A sztori másik fő karaktere a punk rock szabadságharcos St. Jimmy – sejthetően mindkét alak Armstrong alteregója.

Az album legnagyobb slágerei a címadó nóta mellett a Holiday és a Boulevard of Broken Dreams; a rádióknak köszönhetően valószínűleg még az is ismeri őket, aki egyébként soha nem hallgatja a Green Day muzsikáját.

IRON MAIDEN: SEVENTH SON OF A SEVENTH SON (1988)

Emlékszem, az aktuális Metallica Hungaricában Lénárd Laciék részletesen ismertették a hetedik fiú hetedik fiának történetét. A dalok látszólag nem kapcsolódnak egybefüggő történetté, ám mégis egy olyan kiválasztottról szólnak, aki természetfeletti képességekkel rendelkezik, és akinek lelkéért a Jó és a Gonosz folytat egymással ádáz küzdelmet. A szövegben több helyen is előfordulnak bibliai utalások, ám maga a „történet” egy meg nem nevezett helyen és időben játszódik.

Lehetetlen emlékezetes dalokat kiemelni az albumról, hiszen az egész úgy remekmű, ahogy van. Egyikünknek ez a szám jön be róla a leginkább, a másikunknak az, az én személyes kedvenceim például az Infinite Dreams és a The Prophecy.

JUDAS PRIEST: NOSTRADAMUS (2008)

Számos konceptalbumról elmondható, hogy az azt jegyző együttes egyik legjobb alkotása. Rob Halford-ék Nostradamus-áról sajnos nem mondható el ugyanez. Hogy miért válogattam be ide mégis ezt a lemezt? Egyrészt mert szeretem a Judas Priest-et, másrészt, mert nagyra értékelem, hogy valami olyannal próbálkoztak, ami abszolút távol áll tőlük: ütős metálhimnuszok helyett ezúttal egy olyan sztorit raktak össze szövegileg és zeneileg, amelynek tempó és hangulat szempontjából is vannak csúcs- és mélypontjai, és amelyben tényleg a 16. században élt látnok története a lényeg.

Korábban részletesen is akartam írni az albumról, mint egyik kedvencemről, de a korábbi olvasói reakciók ismeretében be kellett látnom, hogy süket füleknek énekelnék, másrészt az anyag második fele tényleg ellaposodik. A zene inkább líra, mint betonrepesztő metál, persze azért a Prophecy elég jól megdörren (a koncerteken is játsszák Tipton-ék); személyes kedvencem viszont mégis a Pestilence and Plague, amelynek bármelyik jobb JP-sorlemezen helye lenne.

MARILYN MANSON: ANTICHRIST SUPERSTAR (1996)

Brian Warner, akit a rockvilág Marilyn Manson néven ismer, igazi love/hate figura. Jómagam a kedvelői közé tartozom, szerintem zseniális, ahogy a tartalmat és a csomagolást együtt tálalja, ugyanakkor nemcsak sokkol, hanem jó zenét is ír. Egyszer talán majd részletesebben is írok róla, most azonban maradnék csúcs-albumánál, a Jézus Krisztus Szupersztár című musical antitéziseként íródott anyagnál. A történet középpontjában itt is egy természetfeletti képességekkel rendelkező lény áll, aki ez esetben arra használja a hatalmát, hogy elhozza az emberiségre az apokaliptikus véget. A lemez egyben társadalomkritika is, célkeresztjébe az észak-amerikai keresztény vallási irányzatok fasisztoid jellege került.

Az album sem ének, sem zene szempontjából nem mondható virtuóznak, szimplán csak zseniális az a tömény gonoszság, romlottság, ami az egyes számokbból árad. Kedvenc dalom a Tourniquet és a Beautiful People, de a legtöbb szerzeményben van valami olyan részlet, megoldás, amely miatt az megmarad a fülben.

PARADOX: HERESY (1989)

A német csapat meglepő módon az elsők között volt, akik a power/thrash műfaján belül konceptlemezt készítettek. Az album egyes tételei jórészt önálló dalokként is megállnak a maguk lábán. A 13. század első harmadában lezajlott történelmi eseményt (az albigens eretnekek ellen folytatott keresztes hadjáratot) megéneklő korong a Paradox legjobb munkája, kedvenc dalom róla a Killtime, de az olyan nóták sem ismernek kegyelmet, mint a Search for Perfection, a Crusaders Revenge vagy a Serenity.

SAVATAGE: THE WAKE OF MAGELLAN (1997)

Nemcsak szerintem, olvasóközönségünk szerint is a Savatage legjobb albuma a The Wake of Magellan, amely két megtörtént eseménynek állít emléket, a sztorija ugyanakkor mégis kitalált történet. A főhőse egy öreg spanyol tengerész, Hector Del Fuego-Magellan, aki élete vége felé egy apró lélekvesztőre és az óceánra bízza, hogy döntsenek halála órája felől. A Sors azonban más irányba kormányozza az apró csónakot: miután Magellan megmenti egy vízbe vetett ember életét, a partra visszatérve már újra élni akar.

Zeneileg, hangulatilag is óriási az anyag, a lírai témák helyett itt inkább a dinamikusabb dalok dominálnak. Zachary Stevens is nagyot énekel a dalokban, két tételben (a címadó szám mellett az albumot záró The Hourglass-ben) pedig tökélyre fejlesztik a zenekar specialitását, a több szólam, több különböző téma egymásra éneklését.

TEN: BABYLON (2000)

Az első Metal Hammer válogatáskazetták egyikén hallottam a Ten The Stranger című dalát, ez csinált kedvet a Babylon albumhoz, amelyen a melodikus rockot játszó csapat egy számítógép-programozó tragikus szerelmi történetét meséli el. Gary Hughest olyan kitűnő muzsikusok segítik, mint a gitáros Vinny Burns vagy a billentyűs Don Airey. A zenekar természetesen elsősorban a fogós dallamokra épít, ám a lírai részek mellett időnként egész keményen a húrok közé csapnak. A már említett albumnyitó nóta mellett különösen a Thunder in Heaven-t és a The Heat-et hallgatom szívesen.

WITHIN TEMPTATION: THE UNFORGIVING (2011)

Ötödik albumával érdekes kísérletre adta a fejét a holland szimfonikus metál csapat: multi-platformos történetmesélésre is alkalmas formában készítette el a The Unforgiving-et, a lemez mellett több rövidfilm és képregény is készült a fantasy-be csomagolt bűnügyi történetből.

A dalok többsége lendületes, erőtől duzzadó, – a szimfonikus megoldások helyett előtérbe tolt elektronikának köszönhetően – már-már poposan lüktető. Ugyanakkor időnként keményebb is a hangzás, mint amit Sharon den Adel-éktól megszokhattunk. A Shot in the Dark, a Faster, a Fire and Ice, a Sinéad egytől egyig nagy sláger; akár így tervezték, akár nem, a szélesebb közönséget találták telibe velük.

Az említettek mellett természetesen se szeri, se száma az ilyen jellegű alkotásoknak. Ha van kedvetek, írjátok meg, nektek melyek a kedvenc konceptlemezeitek!

(Háttéranyag-gyűjtés közben bukkantam a Hammerworld egy hasonló összeállítására. Utólag összehasonlítva, az én tucatomból 5 album azon a listán is megtalálható.)

A cikk szerzője: Coly 904 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*