2006-ban a Rolling Stone, 2009-ben pedig a Guitar World magazin is összeállította a maga listáját minden idők 10 legjobb konceptalbumáról. Öt olyan nagylemez volt, amely mindkét listán szerepelt:
The Pretty Things: S. F. Sorrow (1968)
The Who: Tommy (1969)
Genesis: The Lamb Lies Down on Broadway (1974)
Pink Floyd: The Wall (1979)
Green Day: American Idiot (2004)
Mint látható, az ilyen típusú alkotások nem a mai kor találmányai. De mit is takar pontosan ez a fogalom? A konceptlemez olyan dalok gyűjteménye, amelyek egy közös koncepció, gondolat, hangulat mentén, ugyanazon filozófiai elképzelés vagy téma köré csoportosulva születtek, esetleg – még direktebb módon – egy teljes történetet mesélnek el. Az ilyen anyagok közös jellemzője, hogy a lemezen szereplő számok külön-külön is megállják a helyüket, egyben viszont egy teljes képet adnak a témáról.
Azt gondolom, túlságosan is kitágítjuk a kategória határait, ha azt mondjuk, hogy minden olyan anyag konceptlemez, amelynek dalai ugyanarról a témáról – szerelemről, erőszakról, a politika visszásságairól vagy az elmúlásról – szólnak. Sokkal átláthatóbbnak tartom azon albumok körét, amelyek egy kitalált sztorit vagy a legendák ködébe vesző történelmi eseményeket mesélnek el.
Még a múlt században többször volt olyan érzésem, hogy az alkotók a történet folyamatossága érdekében feláldozzák magát a zenét, a jó számokat. Már nem tudok konkrét példát mondani, de akkoriban messze nem tartottam olyan ütősnek egy konceptalbumot, mint egy külön is teljes értékű dalokból álló lemezt. Ahol pedig a dalokkal voltam elégedett, ott a történet egésze nem állt össze bennem – talán mert nem voltam olyan szinten angolból, hogy a szövegek segítségével követhessem a cselekményt.
Azóta sok víz lefolyt a Visztulán, korábbi fenntartásaim nagyrészt megszűntek, persze még mindig látok különbséget koncept és koncept között. Az egyik végpont egyértelmű: a sokszereplős metál operák világa, amelyek sztorijai „Egyszer volt, hol nem volt…”-tal kezdődnek, és „Boldogan éltek, míg meg nem haltak”-kal (vagy máshogy) végződnek. Ilyen alkotások – Tobias Sammet Avantasia projektjének lemezei és Arjen Lucassen Ayreon-albumai mellett – például Daniele Liverani Genius-a, Beto Vazquez Infinity-je, Gary Hughes Once and Future King-je, illetve Nikolo Kotzev Nostradamus-a, amelyekben nevesebbnél nevesebb vokalisták vendégszerepelnek.
A skála másik vége sokkal elmosódóbb: „Akkor ez most egy összefüggő történet, vagy hasonló témák egymásutánja, amelyeknek egytől egyig az énekes által megszemélyesített személy a főszereplője?” – tehetjük fel sok ilyen anyag esetében a kérdést.
Ma már sokkal szívesebben követem a történetek fonalát, értékelem, amikor a frontember – akár soronként – különböző karakterek bőrébe bújik, vagy amikor egy mesteri kéz nagyszerű énekesek szólóprodukcióit rendezi harmonikus egésszé. Az alábbiakban néhány kedvencemet osztom meg veletek.
AVANTASIA: THE SCARECROW (2008)
Az Edguy-énekes Tobias Sammet az új évezred elején csatlakozott a rockopera-szerzők akkor még igen szűk köréhez. Ha Avantasia projektjének alkotásai közül kell választanom, nincs könnyű dolgom. A sorban harmadikként megjelent opusz, a The Scarecrow mellett mindenekelőtt érzelmi okok szólnak: Toby-ék 2008-as Sziget-es fellépésén számomra meglepetés, és éppen ezért euforikus élmény volt ott látni a metál sátor színpadán a projektgazda mellett Jorn Landét és Kai Hansent. A koncertet (és az albumot is) záró Lost in Space örökre megmarad bennem.
Az album egy magányos figura tragikus sorsát meséli el, aki nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is elszigetelődik a környezetétől. A szereplőket – az említetteken túl – olyan vokalisták személyesítik meg, mint Alice Cooper, Michael Kiske, Oliver Hartmann, Roy Khan, Bob Catley és Amanda Sommerville.
AYREON: INTO THE ELECTRIC CASTLE (1998)
Arjen Lucassen harmadik rockoperája nemcsak az Ayreon, hanem a műfaj számára is meghozta a várva várt áttörést. Lucassennek ez volt az első olyan projektje, amelyhez nemzetközileg is ismert neveket sikerült megnyernie, hiszen Sharon den Adel és Anneke van Giersbergen mellett például a Marillion-énekes Fish és a Threshold vokalistája, Damian Wilson nevét is ott olvashatjuk a közreműködők listáján.
De az egy- és háromnegyed órás duplaalbum nem ettől zseniális: a szerkezete, a hangulata, a hangszerelése és persze a kitűnő dalok (Let the Journey Begin, Time Beyond Time, Valley of the Queens stb.) miatt is a műfaj örök klasszikusának számít. A science fiction történetben nyolc, különböző helyekről és korokból származó karakter egy titokzatos kastélyban találja magát, ahol egy hang kalauzolja őket az Élet és a Halál mezsgyéjén.
QUEENSRYCHE: OPERATION: MINDCRIME (1988)
A heavy metal konceptlemezek egyik ősatyja egyben az amerikai csapat legkiemelkedőbb alkotása is (ráadásul, akárcsak az előző kettő, ez is egy harmadik nagylemez). A dalok a drogfüggő Nikki történetét beszélik el, aki egy politikai vezetők elleni merényleteket tervező forradalmi csoportba és a titokzatos Dr. X befolyása alá kerül.
A színvonalas hangszeres produkció mellett a lemez legnagyobb erényét az olyan kitűnő dalok jelentik, mint a Revolution Calling, a címadó Operation: Mindcrime, a Spreading the Disease vagy az albumot záró Eyes of a Stranger. Nem vagyok Queensryche-fanatikus, de ez az alkotás az irányzat csúcsteljesítményei közé tartozik.
(folytatom)
Leave a Reply