A ’80-as években megjelent lemezek legjavát klasszikusként definiáljuk, ami rendben is van, hiszen több mint három évtizeddel ezelőtt bontakoztak ki a heavy metal ágai, minden irányzatban színre léptek az alapítók, a vezetők, az úttörők, majd később a követők, de már akkoriban sem termett mindenki számára babér.
Meggyőződésem, hogy ezt az határozta meg, hogy ki honnan, melyik országból (kontinensről) érkezett. Voltak vezető nagyhatalmak (Anglia, Németország és az Egyesült Államok), akik pedig más államokból származtak, azoknak be kellett érniük a másodhegedűs szerepével. (Érdekesség, hogy az akkori nagy Szovjetunióból senkinek nem sikerült kitörnie és maradandót alkotnia, igaz, ennek politikai háttere volt.)
Kanada – területét tekintve – nem számít kis országnak, azonban a juharleveles államból elindult együttesek sosem kapták meg az őket megillető elismerést, holott egy-egy stílusban az élen jártak, úttörők voltak (pl. Rush, Voivod, Anvil, Exciter). Erre kiváló példa a Deaf Dealer is. Sajnos nincs sok információm a korai éveikre vonatkozólag; ami biztos, hogy 1980-ban, Jonquière-ben (Quebec – innen indult a Voivod is), Death Dealerként alapította a zenekart André LaRouche énekes, a testvére, Michel LaRouche dobos, Yves Pednault és Marc Brassard gitárosok, valamint Jean-Pierre Fortin basszusgitáros.
1983-ban rögzítették első demójukat, Cross My Way című daluk felkerült a legendás Metal Massacre IV válogatásra, majd a következő évben még egy demót, illetve egy single-t készítettek. (Ez utóbbi a Snakepit magazin 16. számának mellékleteként jelent meg Strange Cuts 1984 címmel). Nem sokkal később a LaRouche testvérek kiszálltak, helyettük Daniel Grégoire dobos és Michel Lalonde énekes érkeztek, a csapat pedig Deaf Dealer-re változtatta a nevét.
Debütáló anyaguk, a Keeper of the Flame viszonylag későn, a thrash-robbanás kellős közepén, 1986-ban (megalakulásuk után hat évvel) jelent meg. Nem tudom az okát, hogy miért tartott ilyen sok időbe kihozni az albumot, egy biztos, a banda roppant igényes, Iron Maiden-hatásokban bővelkedő muzsikája ’86-ban már „lejárt lemez” volt. (Ekkoriban művészneveket használtak: Fortint J. P. Forsyth-ként, Brassardot Marc Hayward-ként, Pednault-ot Ian Penn-ként, Lalonde-ot Michael Flynn-ként, Grégoire-t pedig Dan McGregor-ként tüntették fel, ráadásul utóbbi nem is játszott a korongon, a dobokért Ross Richard felelt). Nem is keltettek különösebb feltűnést vele, ez azonban nem zavarta őket, mert egy évvel később jött a folytatás, a Journey into Fear képében.
Helyesebben jött volna, ugyanis a torontói Metalworks stúdióban, Dan Johnson és Scott Burns producerek segítségével felvett anyag terjesztését a Mercury Canada nem ítélte nyereségesnek, úgyhogy megtagadta a kiadását, így az anyag fiókba került. Ezután csak kalózkiadványként lehetett hozzájutni, és hivatalosan három évvel ezelőtt került forgalomba. (A bootleg változaton néhány dalnak eltért a címe, így a Blood and Sand a Blood Cut Sound, az Escape from The Witch Mountain pedig egyszerűen az Escape from a Mountain címet viselte).
Ha szigorúak és objektívek szeretnénk maradni, akkor azt mondhatjuk, hogy Steve Harris és csapata komoly szerzői jogdíjakat kérhetett volna a lemezen szereplő tételekért. Ám ha jóindulattal közelítünk az albumhoz, akkor azon a véleményen lehetünk, hogy ez egy király heavy/speed anyag. Még akkor is, ha a domináns basszusfutamok, a harmóniák, a megszólalás, a gitártémák, a dalstruktúrák tulajdonképpen egy az egyben Iron Maiden-esek, Michel Lalonde hangja, előadásmódja pedig teljesen Bruce Dickinsonét idézi.
Lendületes, intenzív (Back to God’s Country, Mind Games, To Hell and Back), összetett felépítésű, epikus hangvételű (az akusztikus kezdéssel ellátott Blood and Sand), középtempós (Journey into Fear), instrumentális (Escape from the Witch Mountain) darabok egyaránt vannak a lemezen, odafigyelnek a váltásokra (Tribute to a Mad Man, East End Terror) is; roppant felkészült, tehetséges muzsikusok tolmácsolják a szerzeményeket. Noha a hangzást egy picit vékonynak vélem, különösebb probléma azért nincs vele.
A zenekar 2009 óta, Death Dealer-ként újra aktív (jelenleg trió formációt alkotnak, Michel és Andy LaRouche-sal, illetve Luc Boily gitárossal a soraikban), 2014-ben An Unachieved Act of God címmel egy albumot is megjelentettek (ezidáig még nem hallottam), azóta viszont néma csönd honol körülöttük. Aki annak idején lemaradt róluk, annak mindenképpen ajánlom figyelmébe ezt a parádés albumot és bandát, amely sokkal többre volt hivatott annál, mint amit elért.
Leave a Reply